Mysteryland – Rejtélyek nyomában

– Itt van! Itt van! – szaladtam le a fakorlátos lépcsőn. – Megjött Anna!
Kisiettem az udvarra, hogy üdvözöljem őt.
– Szia! Milyen volt az út? Unatkoztál? – faggattam barátnőmet.
– Szia! Kicsit hosszú volt, de kibírtam. És ha a meglepetésre gondolok, amit mondtál, akkor sosem tudok unatkozni. Tényleg, mi lesz az a meglepetés?
– Yellow! – hasított az égbe egy ismerős kiáltás. Kis idő múlva feltűnt egy lány versenybiciklivel, és egy zsemleszínű kutyával az oldalán.
– Hát ez! – mondtam nevetve. – Ő itt a másik legjobb barátnőm. Anna, ő itt Noncsi, Noncsi, ő itt Anna – mutattam be egymásnak őket.
– Sziasztok! – szólalt meg lihegve Noncsi. – Leteszem a bringámat a régi házunkban, és már jövök is – azzal már tekert is tovább az utcán, egy vöröses színű kerítéssel körbekerített telek felé. Hosszú ideig néztem utána, de mikor bement a kapun, a tekintetem végigsiklott a tájon. Bal oldalt üde, zöld fák, az avarban meg-megmozduló piciny állatok zaját alig hallani, a régen poros út most kavicsok csikorgó hangját hallatja minden lépésnél. Távolabb, ahol az út elkanyarodik, fel a dombra, az erdő fái sötétlenek. Jobb oldalt házak sora, és a szomszéd két kocsija közül… egyik sincs itt! A tény, hogy esetleg a szomszéd elköltözött, egyre erősebb gyanúvá fejlődött. Hát ezért nem hallottam éjjel a kutyája ugatását! Ezért nem láttam őt reggel! Időközben Noncsi visszajött, ezért mindhárman bementünk a házba. Az első felnőtt, aki arra jött, az az anyám volt.
– Mi lett a szomszéddal? – tört fel belőlem a kérdés.
– Elfelejtettem szólni, de elköltözött otthonról – válaszolt.
Késő éjszaka volt. Az éj csöndjét csak egyetlen hang törte meg:
– Jöhettek! – intettem Annáéknak suttogva.
Tudniillik Noncsi maradt éjszakára, és mi hárman elhatároztuk, hogy megnézzük a szomszéd kertjét. Tudtam, hogy ez magánterület sértés, de mindannyian kíváncsiak voltunk. Végülis, ha csak megnézzük, azzal nem árthatunk semmit. Végre elértünk a testvérkapuhoz. Régen, amikor a mi telkünk épült, a dédnagyanyám testvére ott lakott, ahol most a mi szomszédunk. Mivel a testvérkaput jó darabig nem használták, ezért vastagon benőtte a borostyán. Nehéz is volt kinyitni: próbálkoztunk már mindennel, amikor Annának az az ötlete támadt, hogy lökjük be a kaput. Mind a hárman nekifeszültünk, és… csodák-csodájára, a kapu kinyílt! Ráadásul épen, egy pisszenés nélkül. Végigsétáltunk az elszáradt füvön, elmentünk a régóta megműveletlen, rövid szőlősorok és a moszatos, zöld vizű medence mellett. Amikor elhajtottam a tujasor egyik ágát, elámultam a látványtól: csobogó szökőkút, körülötte mindenféle gyógynövény terem, mindenhol csak fű és egy sima, poros, galopp-pálya alakú rész, amin keresztbefekszik itt-ott egy fatörzs. Amikor beléptem, még jobban elcsodálkoztam, hogy a szomszéd hogyan tudta kialakítani a kertjét ilyen lélegzetelállítóra, amikor alig volt otthon.
Hónapokkal később, amikor már nem is gondoltam a szomszéd kertjére, váratlan dolog történt. Noncsival és Yellow –val éppen frizbiztünk, amikor nyerítéseket és patadobogást hallottunk a szomszéd kertjéből. Mivel a felnőttek nem voltak otthon, nyugodtan megnézhettük a hang forrását. Yellow –t kikötöttük a kerítéshez, távol a testvérkaputól, és rohantunk a hanghoz. Amikor a gondozott részhez értünk, én először azon csodálkoztam el, hogy még mindig ugyanolyan szép, mint pár hónappal ezelőtt. Noncsi inkább azon, hogy hogyan kerültek ide vadlovak. Mert hogy azok voltak. Szilajok, vadak, gyönyörűek, megfoghatatlanok. Én egy szürke kancát találtam a leggyönyörűbbnek mindegyik közül. Megpróbáltam megfogni, de nem lehetett. Keserűségemben leültem, és egy fűszálat nézegettem dacosan. A szürke ló óvatosan, félrebillentett fejjel közeledett felém. Amikor ideért, prüszkölt egyet, amire én lassan felemeltem a fejemet. Egy gyönyörű vonásokkal rendelkező fejet láttam, s egy értelmet sugárzó szem nézett vissza rám. Nagyon lassan felálltam, és elfordultam tőle. Tetszett neki a játék. Megkerült, hogy ismét szembe kerüljön velem. De én újra elfordultam, és megindultam Noncsi felé. Nem néztem vissza, csak az arcán láttam, hogy a kanca követ engem. Amikor megfordultam, a kanca szeméből kiolvashattam: most már igazán barátjává fogadott.
– Egyenesebb a hát! Ne csak csizmasegítséget kapjon fordulásnál, a szemed is arra nézzen! – oktatott Noncsi. Igen, a szürke kancán ültem. Mennyei érzés volt lovon ülni, ráadásul egy olyan lovon, ami barátjává fogadott. Nyereg, kantár hol van? – kérded. Szőrén ültem meg Felhőt, akinek időközben nevet is adtam. Noncsi időközben a példámat követve magához édesgette a többi lovat. Nekem nem kellett más ló, csak Felhő.
– Most már te és Felhő is készen áll a terepre – mondta Noncsi, miközben felpattant egy sárga lóra. – Egy olyan úton megyünk, ahol senki se láthat meg.
Egy darabig minden rendben lett volna, de hirtelen farkasüvöltést hallottunk. A lovak megbokrosodtak, és vágtázni kezdtek. Nem tehettem mást, átkaroltam Felhő nyakát, és felhúztam a lábamat egészen addig, ameddig bírtam, de biztos ülésem is legyen. Teljesen rásimultam a szürkére, hagytam, hadd fusson. Felvágtázott egy magas dombra, aminek az egyik oldala nagyon meredek volt. A meredek oldal felé vágtatott.
– Ne! – sikítottam, mire a tempója lassulni kezdett, majd hirtelen megállt, és én előrecsúsztam. Ha nem fogom a nyakát, hát elég fájdalmas földet érésnek nézek elébe! De szerencsére fogtam, így nem estem le. Felhő felhúzott a dombra, de rögtön egy farkas falkával találtuk szembe magunkat. Nagyon megijedtem, de ekkor különös dolog történt: egy fényes pontot láttam kirajzolódni a falkában, ami egyre közeledett… felénk. Egy farkas fénylett. Furcsa volt, még a fény nélkül is: az alapja fehér, és fekete csíkok díszítették. Eddig nem is volt olyan furcsa. A szeme, a szeme viszont… volt benne egy pici csillogás, ami az egész szem kifejezését megváltoztatta, továbbá atomnyi rezgés is. A lábán pedig véráztatta kötések. Félúton megállt. Kihasználtam a pillanatot, és felültem Felhőre. Ha már így is, úgy is meg kell halnom, legalább lóháton haljak meg. Ekkor viszont különös dolog történt. Egy enyhe fuvallat fölkapott minket a farkassal együtt. Egy felhőn találtuk magunkat. A farkas egy képzeletbeli körön kezdett sétálni. Biztosan tudtam: harcolni akar. Ezt Felhő is megérezte, és ugyanazon a körön kezdett lépkedni. A farkas megkezdte a támadást. Nekünk rontott, Felhő pedig csak állt egyhelyben. Tudtam, mire készül, így hagytam. Amikor a farkas ideért volna, lovam félreugrott, így az csak a lábamon ejtett sebet. Fájt ugyan, de ez még jobban megerősítette a harcvágyamat. A farkas eközben az oldalára esett, de feltápászkodott, és újra nekünk rohant. Arra ösztönöztem Felhőt, hogy egyenesen a farkassal szemben vágtázzon. Minden úgy történt, ahogyan elképzeltem: a farkas ijedtségében megdermedt, Felhő pedig egy éles fordulattal elvágtázott mellette, én közben puszta kézzel szó szerint ledöntöttem. Mivel nem voltam különösebben erős, csak a sebességen és a farkas felkészültségén múlott. Szerencsénk volt: a farkas teljes hosszában elterült. Lehet, hogy az életünkre tört, de azért aggódtam miatta. Ám mire megfordítottam Felhőt, a farkas eltűnt. Egyszerre csak a dombon találtuk magunkat, a farkassal és a falkával. A farkas lassan bólintott, majd besétált a falka tagjai közé, akik lassan elhalványultak. Utoljára maradt a fehér farkas. Még egyszer bólintott, majd méltóságteljesen állt, amíg el nem veszett az utolsó körvonala is.
– Mi volt ez? Vajon látom-e még valaha? – suttogtam, bár tudtam, hogy senki se hallja, csak Felhő.
Leügettünk a dombról, közben a feltett kérdéseken gondolkoztam.
– Szia! – köszönt Noncsi. – Ez a csibész egész végig az erdőben vágtázott össze-vissza – veregette meg pajkosan a sárgát. – Vágta hazáig?
– Mehet! Ha lépésben mennénk, lehet, hogy keresni fognának – vélekedtem, megindokolva helyeslésemet.
Megindultunk vágtában, de Felhő lefékezett, és felnézett az égre. Én is követtem tekintetét. A látványtól elállt a lélegzetem. Az egyik felhőn ott feküdt a farkas! Két első mancsát lelógatva, emelt fővel, de a szemében megadás látszódott. Felhő megindult vágtában, és a farkas mellettünk futott, minden lépésnél egyre jobban halványodott. Mire elértük volna Noncsit, teljesen eltűnt.
– Isten veled – suttogtam a levegőbe. Tudtam, hogy hallja.