Kristály

– Holdfény, hol van Szépség? – kérdezte Varázs. A lovak világában voltak.
– Szépség? Ott legelészik. De miért kérdezed? – hangzott a válasz.
– Beszédem van vele – mondta Varázs, utána pedig odagaloppozott Szépséghez.
– Szépség, beszélnem kell veled. Benned bízom meg a legjobban, ezért nem mondom másnak – kezdte.
– Valami baj van, ugye? – Szépség megérezte Varázs feszültségét.
– Igen, sajnos. Ismered a sötétséget?
– Csak nem?
– De. Be akar törni a mi kis külön világunkba! Láttam az egyik küldöncét a titkos bejáratnál.
– Hát már itt sem nyugszik?
– Nem. Arra gondoltam, hogy őröket kéne állítani a bejárathoz.
– Nem lenne túl feltűnő?
– Nem, egy csöppet sem. Belülre fognak állni.
– De akkor is látják őket, nem?
– Nem, hát nem emlékszel? Mi látjuk a kívülállókat, de ők nem látnak minket.
– Értem. Szóval minden előkészületet meg kell tenni, ugye?
– Igen.
– De kiket állítsunk a bejárathoz?
– Olyanokat, akik teljes szívükből szeretik a világunkat, és bármit megtennének azért, hogy megvédhessék. És persze tudnak is tenni valamit érte.
– Te kiket jelölnél ki erre?
– Holdfényt és Ébent. Eléggé fel tudják tartóztatni az ellenséget ahhoz, hogy megvárják az erősítést. Még egy tucatnyi ilyen lovat kijelöltem, hogy az őrök segítségére siessenek.
– Kiket?
– Márványt, Mámort, Jázmint, Aztékot, Szkárlettet, Angyalt, Laurát, Bombit, Csilit és Ábrándot.
– Ez még csak tíz. Ki lesz a hátramaradó kettő?
– Te és én.
– Amúgy a végén úgy is megtudja az összes ló, hogy láttad kémkedni a sötétséget, nem?
– Ez így van. De amíg nincsenek egyértelmű jelek, ne keltsünk pánikot. Rendben?
– Rendben.
Ahogy várható volt, Varázs csak a kijelölt lovaknak mondta el a nem éppen rózsás hírt. De amint odaállította Ébent és Holdfényt az őrhelyre, a többiek rögtön elkezdtek érdeklődni:
– Varázs, mi folyik itt? Miért állítottál őröket? Valami baj van? – ezek a kérdések váltogatták egymást. Varázs mindegyiket elhárította:
– Egyelőre nem mondhatok semmit, majd kiderül, ha eljön az ideje.
A többiek csalódottan annyiban hagyták. De volt köztük egy, aki mindenkinél makacsabb volt: Molly, a foltos egyéves.
– Mindig ezt mondod mindenkinek. Ők beletörődnek, de én nem. Vagy megmondod, vagy kitalálom – mondta. Aztán meglátta Varázs szomorú arckifejezését. – Ugye nem a sötétség támad? – kérdezte, pedig ő mindenkinél kevesebbet tudott a sötétségről.
– De, ez a helyzet. Azt hiszem, téged is be kell avatnom. Nem akarok fölösleges pánikot, érted?
Molly bólintott. Megértette.
– Oké, akkor szájat becsukni, egy szót se a többieknek! – figyelmeztette Varázs.

Sajnos, a legjobb ötletek is kudarcba fulladnak néha. A sötétség még aznap támadott. Varázs elküldte Mollyt, hogy mindenkinek megvigye a hírt, és meghagyta, hogy akinek Molly elmagyarázta a tényállást, az is siessen riasztani a többi lovat. Aztán pedig Varázs a mentőcsapattal együtt az őrökhöz sietett, és a többi lovat egy, a bejárattól távoli, védett helyre küldte. Ahogy Varázs ott állt, szembenézve a sötétséggel, sokkal festőibb látvány lett volna, ha most nem egy egész birodalom forogna kockán. Az egész csapat küzdött, mindent bevetett, sokan jöttek segíteni a többiek közül, de Varázs mindegyiket elutasította. Nem akarta, hogy még több ló élete forogjon kockán. Aztán egyszer csak Szépség megszólalt:
– Semmi esélyünk, a sötétség fog győzni.
Varázs meglepődött, de azért próbálta összeszedni magát.
– Ugye tudod, hogy ez árulásnak minősül? – kérdezte végül.
– Én… nem úgy… gondoltam… – hebegte Szépség.
– Az most mindegy, hogy mit gondoltál, vagy mit nem. Ilyen helyzetben egyszerűen nem lehet ilyet mondani! Menj vissza a gazdádhoz, nincs semmi szükség rád! – mondta keményen Varázs. Nem törődött vele, hogy Szépség a legjobb barátja, nem törődött azzal sem, hogy benne bízik meg a legjobban, persze azzal sem, hogy ezt pont neki mondta.
– De… én… – Szépség most még jobban hebegett, nem tudta elhinni, hogy legjobb barátja hirtelen ilyen szigorú lesz.
– Semmi de! Gyerünk haza! Nincs itt helyed! – Varázs a nyomaték kedvéért még oda is sújtott volna éles patáival, ha Szépség el nem ugrik előle.
Szépség szomorúan ballagott haza. Mikor mág végleg el akarta hagyni a lovak világát, meghallotta Varázs segélykérő nyerítését. Ijedten vágtatott hozzá. Varázs a földön feküdt, nem bírt mozdulni. Ajka meg-meg remegett. Szépség nem tudta, pontosan mi lehet a baja, de úgy gondolta, az emberek tudják.

Maga sem emlékezett rá pontosan, de Szépség végül hazavontatta valahogy a barátját. Éjszaka volt. Szépség nem hitte, hogy Varázs túléli az éjszakát. Nyerített hát egy jó nagyot. A gazdák persze kiszaladtak a nyerítésre.
– Minden rendben lesz – suttogta Szépség.
– Nem, semmi sincs rendben. Megbántottalak, a lovak világa veszélyben forog. Semmi sincs rendben – ismételgette Varázs.
– Most az a legfontosabb, hogy veled minden rendben legyen.
– Varázs! Biztos az a csődör sebesítette meg! Gyerünk, hess, ne menj Varázs közelébe! – ez Varázs gazdája volt, aki nem intézett túl kedves szavakat Szépséghez, de legalább kihívta az állatorvost. Szépség a közeli erdőből figyelte egy darabig a Varázs körül zajló jelenetet, aztán ment vissza a lovak világába. Tudta, hogy ez Varázs utasításának megszegése, de nem törődött vele. Magabiztosan vágtatott a sötétségben, a holdsütötte legelőre, ahol a bejárat volt. De nem várt látvány tárult a szeme elé…
A többiek mind veszekedtek. Elűzték ugyan a sötétséget, de Szépségnek volt egy olyan érzése, hogy ez csak egy csata volt, a háborút még nem nyerték meg. Most a többiek azon veszekedtek, hogy kitől hátrált meg, a sötétség, ki ijesztette meg. Persze amikor Szépség odament, rögtön őt ömlesztették el kérdésekkel:
– Mi történt Varázzsal? Hol van? Jól van? Mi baja?
– Én sem tudom, mi történt vele, otthon van a gazdáinál, azt sem tudom, jól van-e, szerintem még az orvos sem tudja, mi baja – mondta Szépség egy szusszra. Úgy érezte, még életében nem tömörített ennyi szót egy mondatba.
– Óóó… – hangzott a panaszos válasz. Aztán megint elkezdtek veszekedni. Szépség próbálta szétválasztani őket, de nem bírta.
– Azt hiszem, inkább hazamegyek – mondta végül.
A többiek összenéztek. Mikor Szépség ügetni kezdett a bejárat felé, a többiek is követték a példáját.

Reggel Szépség ért először a lovak világába. Meglepetten vette tudomásul – a sötétség az éjszaka leple alatt elfoglalta a külön kis világukat!

Időközben megérkezett Molly is.
– Itt meg mi történt? – kérdezte meglepetten.
– A sötétség elfoglalta a lovak világát – hajtotta le a fejét Szépség. Még mindig nem tudta felfogni.
– Neee! – Molly panaszos nyerítése belehasított az égbe. – Mondd, hogy nem!
– Sajnos igen.
– Nem hagyhatom! Ez a világ születésem óta a szívemhez nőtt. Nem hagyhatom, hogy elfoglalják!
– Mit akarsz tenni? – kérdezte Szépség. Magyarázatra nem volt szüksége. Molly egyenesen a sötétségnek vágtatott.
Szépség se habozott, gyorsan Molly után eredt. Bevágott elé.
– Mit képzelsz?! – ordított rá.
– Én…én csak… – dadogta Molly.
– Ne feledd, milyen hatalmas ereje van a sötétségnek! El is pusztíthat! – Szépség most is ordított.
– De… én…
– Semmi de! – Szépség ekkor jött rá, mit is tesz valójában. Varázs is így viselkedett vele. És ő Mollyn, pont Mollyn tölti ki a dühét! Valami nincs rendben. – Bocsi, nem akartalak megbántani. Csak olyan sok ez egyszerre nekem: Varázs, a sötétség aljas trükkje… Azt akarom, hogy biztonságban légy.
– Megértem.
Szépségnek ekkor esett le, hogy hallotta valahol azt a legendát, hogy a sötétség megszállhat egy területet úgy, hogy azt senki sem veszi észre. Aki arra a területre belép, az már nem lesz olyan, mint régen. Hát persze! Varázs, a többiek, most rajta a sor… de furcsa módon Mollyra nem hat.
– Figyelj, Molly, te nem viselkedtél hasonlóan másokkal úgy, ahogy én most veled? – kérdezte. Fő a biztonság!
– Nem – rázta a fejét Molly.
Hosszú csend állt be. Szépség gondolkodott, Molly idegesen toporgott. Szépség próbálta átgondolni a helyzetet: a sötétség megtámadta, majd elfoglalta a lovak világát, de előbb megszállta őket, ami Mollyra nem hatott. Lehet, hogy… hallotta, hogy Mollynak kistestvére fog születni. Ha Mollyban megvan ez a képesség, akkor a kicsiben bizonyára annyira meg fog mutatkozni, hogy ő talán megmentheti a lovak világát. Molly anyja, Orchidea azt mondta, valamikor mostanában szül. A kiscsikót mára várták, úgy dél körül.
Szépség felnézett a napra. Pontosan felette világított.
– Dél van! – mondta.
– Igen, dél van, most fog megszületni a kistestvérem – felelt közömbösen Molly. – Most meg hová rohansz?
– Hozzátok! Gyere gyorsan! – mivel Molly nem mozdult, Szépség visszafordult, és egy kicsit meglökte, hogy indulásra késztesse a meglepetéstől megkövült csikót. – Gyerünk, indulj!
Mollynak se kellett több, bár nem tudta, miért, ő is szaladni kezdett Szépség után.

Amikor odaértek, Szépség lelassított, de Molly nem tudott megállni, és egyenesen egy talicskának csúszott, ami ráborult. Amikor nevetni kezdett, Szépség rámordult:
– Elég komoly helyzetben vagyunk, nincs idő bolondozni!
– Rendben – mondta Molly.
Bementek az istállóba. A cremello szőrzetű, gyönyörű, egészséges kiscsikó éppen felállt. Szőre gyönyörűen csillogott az ablakon beáramló, selymes napfényben. Molly anyja büszkén gyönyörködött a csikóban. A gazdái azon vitatkoztak, mi legyen a csikó neve. Végül egy kislány felkiáltott:
– Olyan szépen csillog a szőre, mint egy kristály! Csillogó Kristály! Ez legyen a neve!
A gazdák egyetértően bólintottak. Milyen szép név! És illik rá! gondolta Szépség.
Hát igen, ez lennék én. A Csillogó Kristály. Ez a lány(anyu később megmondta, hogy Noémi a neve) tökéletesen rám illő nevet adott. Nem mintha dicsőíteném magam, de akkor is, valahogy illik rám. Miközben anyu szertartásosan végignyalogatott, elgondolkodtam.
– Anyu, tulajdonképpen én milyen fajta vagyok? – kérdeztem végül.
– Te? Öm… – anyu bizonytalannak látszott. – Majd megtudod, ha eljön az ideje.
Ha eljön az ideje? De vajon mikor jön el? És hogyan érti azt, hogy “majd“? Ezekhez hasonló, ezer meg ezer kérdés kavargott kicsiny, de értelmes fejemben. Megpróbáltam választ találni rájuk, de mindig zsákutcába futott az összes elméletem, így nemcsak nem tudtam megválaszolni a kérdéseim, hanem minden kérdésben találtam egy újabb kérdést. Amit biztosra tudtam, hogy valamilyen értelme biztos van ennek az egésznek, csak nem tudok róla. Végül belenyugodtam. Ha eljön az ideje, akkor biztosan meg fogom tudni.

Teltek-múltak az évek, a sötétség egyre jobban terjeszkedett. Először csak egy kis területet foglalt el a lovak világából, aztán egyre hatalmasabbra nőtt. Gyakran ellátogattam oda. Sajnáltam Szépséget. Varázs, a legjobb barátja odaveszett a hiábavaló harcban, belém pedig annyi reményt fektetett, hogy mérhetetlenül csalódott volt, amikor kiderült, hogy semmit sem tudok tenni. A tehetetlenség mindenkit felemésztett. Abban reménykedtek, hogy meg tudom menteni a lovak világát. Megértettem hát csalódottságukat. Amikor esténként álomra hajtottam fejem, mindig azon tűnődtem, hogy miért nincs semmilyen képességem, ha már annyira reménykedtek bennem? Még ha ez nem is az én hibám, akkor is bűntudatom van.
Egyik este kivételesen nem a bűntudatomra gondoltam, arra, hogy ha lenne valamilyen képességem, amivel megmenthetném a lovak világát, és talán Szépséget is felvidíthatnám valahogy, szóval amikor nem a szokásos dolgokra gondoltam, történt valami, ami az egész életemet megváltoztatta. Kiürítettem az agyam, nem gondoltam semmire, csak arra, hogy el kell aludnom.
Halvány fénysugárra ébredtem. A hold kísértetiesen világított be a box ablakán, de a fénysugár az istálló folyosójáról szűrődött be. Nem tudtam, mit csinálok. A lábaim maguktól mozogni kezdtek. Akaratom ellenére felálltam. Vissza akartam feküdni, de nem lehetett. Hajtott a kíváncsiság. Végül feladtam és átadtam magam annak az érzésnek, amit előtte sohasem éreztem: féltem, de a kíváncsiság győzött. Óvatosan odalopakodtam a box ajtajához. Kinéztem a folyosóra. A halvány fény most az udvarról jött. Ez csak a hold! Nincs mitől félnem, megyek vissza aludni gondoltam. Éppen visszafordultam volna, amikor meghallottam a kísérteties hangot.
– Gyere, gyere! Ne félj, csak gyeree! – mondta.
Megkövültem az ijedtségtől. Ez tényleg egy szellem volt, vagy Halloween -i ijesztgetés van? Nem tudtam eldönteni. Egyre kíváncsibb lettem. Kinyitottam a box ajtaját…
Kiléptem a box ajtaján. Nem tudom, miért, de az az érzésem volt, hogy megbízhatok abban lényben, akármi is legyen az. Mikor kimentem az udvarra, a halvány fény már az erdőből világított. Ebből elég! Velem nem szúrhat ki! gondoltam, és nagy sebességgel galoppozni kezdtem az erdő felé. A fény kanyargott az erdőben, én pedig követtem. Végül egy kis tisztásra értem, ahol a fény megállt.
– Jól van Kristály, bátor ló vagy – mondta a kísérteties hang, majd egy ló alakját véltem felfedezni a fényben. Egy rövid villanás, és… egy gyönyörű, szintén cremello szőrzetű szellemló formája rajzolódott ki. Pont olyan, mint én, csak ő egy szellem!
– Tudom, hogy a lovak világa veszélyben forog – kezdte. – De még van remény. Viszont csak egy ló képes megmenteni a lovak világát.
– Ki? Mindenkit ismerek, idehozom neked, ha kell!
– Nem kell idehoznod. Ez a ló te vagy!
Megdöbbentem. Én? De hát annyi éven át nem mutatkozott semmilyen képesség, amivel megmenthetném a lovak világát! A szellemló szinte olvasott a gondolataimban. Vagy az arcomról.
– A te képességed nem az erődben, a bölcsességedben vagy a bátorságodban rejlik.
– Hát akkor hol?
– Az egész személyiségedben. Csak úgy mentheted meg a lovak világát, ha előbb kiállod a sötétség hét próbáját.
– Milyen próbákat?
– A bátorság, a kitartás, az erő, a bölcsesség, a gyorsaság, a döntésképesség és a barátság próbáját. Ha ezeket kiálltad, meg kell szerezned a Fény Gyémántját, és vissza kell jönnöd, mielőtt a sötétség teljesen elfoglalná a lovak világát. A gyémánttal két méteres körzetben távol tartod magad a sötétségtől. Vágtass a közepére, és tedd le a fűbe a gyémántot. A sötétség lassan közelít, szóval tíz perced van kitalálni, hogy hogyan szabadíthatod fel a lovak világát. Ha nem sikerül, a lovak világával együtt te is elvesztél! – mondta, majd mint egy ködfelhő, eloszlott.
Tehát ha megszerzem a Fény Gyémántját, akkor is élet-halál között leszek? Nem túl nyugtató tény.
A szellemló helyén megpillantottam négy kétoldalas nyeregtáskát. Kíváncsian nézegettem. Mi lehet benne? Beledugtam a fejem az egyikbe. Nem láttam semmit benne, de valahogy úgy éreztem, hogy valami betol a táskába. Hogy pontosabban fogalmazzak, valami belehúz. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy elesek, de aztán mégis megtartottam az egyensúlyomat. Viszont a hirtelen érkező fény szinte már-már elvakított.
A pokolban voltam! Pontosabban hasonlított a pokolra. Körös-körül forró láva, itt-ott fellobbanó tűz. A lávában kis szigetek voltak, ezeket keskeny, omladozó kőhíd kötötte össze. És a távolban, a szigeteken túl, ott fénylett valami! Meg kell néznem, hogy mi az. Óvatosan elindultam az első keskeny kőhídon. Egyszer csak leesett a hídból egy pici darabka mögöttem. Megijedtem. Bátorság, Kristály, bátorság! biztattam magam.
Hirtelen észbe kaptam. Hát persze! Ez a bátorságpróba! Lépkedtem tovább. Végre elértem az első kis szigetet. A kőhíd, amin az imént átmentem, zsupsz! Már ott se volt, mostmár a forró láva foglya. Nyeltem egyet. Őszintén sajnáltam azt a hidat, nem akartam én is a sorsára jutni. Lassan, nagyon lassan, a kis sziget is omladozni kezdett. Világos lett egyszerre minden: ha most nem jutok oda ahhoz a fényes dologhoz, akkor már sohase jutok sehova!
Ráléptem a második kőhídra. Már a felénél jártam, amikor egy híddarab a lávába zuhant mögöttem, kicsivel közelebb, mint az előbb. Egyre gyorsabban lépkedtem. Elértem a második szigetet. Zsupsz! A második híd is leomlott. Sorra hagytam el a szigeteket: a harmadikat, a negyediket, az ötödiket, a hatodikat. Már a hetediken álltam. Csak az utolsó kőhíd volt hátra, a legkeskenyebb. Akkora volt, mint amekkora a patám szélessége. Lassan, óvatosan haladtam. Szerencse, hogy annyit gyakoroltam a tyúklépést! Most jól jött.
Végre elértem a fénylő dologhoz! Egy nyeregtáska volt. Kíváncsian dugtam bele a fejem…
Megint behúzott valami a táskába. Most hagytam magam, nem úgy, mint az első alkalommal. El is estem. Miután feltápászkodtam, alaposan körülnéztem. Sötét volt, egy hatalmas szikla előtt álltam. Kicsit hátrébb léptem. Ijedten vettem észre, hogy pár kődarab gurult le mögöttem egy sötét és mély szakadékba. Nagyot nyeltem. Egyenesen egy sziklapárkányra landoltam. Felnéztem a hatalmas sziklára. A teteje vagy húsz méterrel fölöttem. És a tetején… igen, az ott valami fényes dolog. Ez a kitartás próbája.
Lassan, óvatosan kezdtem felkapaszkodni a sziklára. Az alja eléggé lankásnak tűnt. Ha a lankás rész végéig eljutok, majd kitalálom, hogyan tovább. Az első patám fent van… a második is… a harmadik… a negyedik is! A hátsó patáim egy negyed méterre vannak a párkánytól… fél méter… egy egész… két méter! Huh… kezdtem fáradni.
Megálltam, hogy szusszanjak egy kicsit. Ekkor következett be a nem várt esemény… csúszni kezdtem lefelé. Kiszámítottam a magasságból és a súlyomból, hogy ezzel a gyorsasággal túlcsúszok a párkányon, ezért a patáimmal biztos támaszt keresve próbáltam lassítani. De már nem lehetett… elkeseredettségemben az előttem elnyúló talajba próbáltam bemélyeszteni a patáimat… Teljes siker! Ez az! A patámmal lyukakat mélyesztettem a talajba, úgy másztam tovább…

Végre felértem, a fényes dologhoz. Szintén egy nyeregtáska. Visszanéztem a sziklapárkányra. Nagy utat tettem meg onnan ide! De ekkor valami hátulról letaszított a csúcsról…
Ahogy zuhantam, egy sötét felhőt láttam meg a szikla csúcsán. A sötétség meg akar akadályozni abban, hogy teljesítsem a próbákat! Kiáltani akartam, de kiáltás helyett egy szolmizációs hang jött ki a torkomon. A sötétség eloszlott. Pont úgy, mint a szellemló! gondoltam. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt nagy erővel a sziklapárkánynak csapódtam volna…

Nem tudom, mennyit feküdhettem ott. Amikor kinyitottam a szemem, láttam a fényes tárgyat a szikla tetején. A sötétség bizonyára el akarta vinni… de miért nem vitte? Most nem voltam olyan állapotban, hogy ezen gondolkozzak. Minden porcikám sajgott a becsapódástól. Sokak szerint az esés a legfájdalmasabb. Pedig ez nem így van. Amikor estem lefele, nem éreztem semmit, csak azt, hogy zuhanok. Az igazán fájdalmas az, amikor földet érek. De az nagyon fáj. Megpróbáltam felemelni a fejem. Sikerült egy darabig megtartanom, de utána fájdalomtól torzított arccal hanyatlott vissza. Lehet, hogy nem is tudok majd felállni soha életemben? Nem! Ide figyelj Kristály: fel kell állnod, mert ha most nem állsz fel, akkor soha! Ezt egy kísérteties hang mondta, valahol a fejemben. Igaza van. Fel kell állnom! Fel kell állnom, fel kell állnom, fel kell állnom… Rongyosra koptatva a mondatot, önmagamat bátorítva lassan felálltam. Sikerült! Furcsa módon a fájdalom is elmúlt. Nem törődtem vele, kalandra szomjasan vágtam neki a mászásnak…

Gyorsan felértem, hála a patámmal csinált mélyedéseknek. És igen, pont ugyanitt, itt van egy nyeregtáska! A kalandvágy most is arra késztetett, hogy beledugjam a fejem a táskába, ami szinte már szertartásnak minősült számomra…
Ezúttal nem hagytam magam elesni. Tudtam, hogy ez az erő próbája.
De mi ez? Egy karámban voltam! Mit keresek én itt? Éjszaka volt, alig láttam valamit. De az biztos, hogy többet, mint egy ember.
– Segítség! Segítség! – hallottam egy segélykérő nyerítést a hátam mögül.
Végre egy valóságos hang! Már hiányoltam. Megfordultam. Egy lovat láttam, de uramisten, mi van rajta? Egy hatalmas szikla!
– Hogy került rád az a szikla? – kérdeztem, közben óvatosan haladtam felé.
– A vihar volt. De most segíts, nem sokáig bírom ki ezzel a sziklával a hátamon!
– Oké, várj egy kicsit.
Végre odaértem. Most vettem csak észre, hogy a táj eléggé viharvert: letört fatörzsek, gyökerestül kiforgatott fák, távolabb egy beszakadt tetejű pajta kiáltott segítségért, és a karám kapuja szét van rombolva. De most ezzel mind nem törődtem. Itt egy ló, most neki van szüksége a segítségemre. A szikla nagy volt, akkora, mint egy shire, de legalább gömbölyű. Két lábra emelkedve támaszkodtam neki két elülső lábammal a sziklának, majd meglöktem. A terv bevált, ugyanis a szikla gurulni kezdett. Ezt a műveletet addig ismételgettem, amíg az egész szikla le nem került a lóról.
A ló lassan felállt, majd megszólalt:
– Megmentetted az életem, hálával tartozom neked. Egyébként a nevem Gray. A gazdám elment nyaralni, és a szomszédra bízott engem. De tudod, a szomszéd nagyon kegyetlen, nem adott sem inni, sem enni, egyszerűen kicsapott a legelőre. Megjegyzem, itt alig van fű. Az itató is üresen áll. Lesoványodtam, mint látod, a torkomat mardossa a szomjúság, legyengültem. Ezért nem tudtam elmenekülni, amikor észrevettem, hogy jön a szikla. Nagyon megrémültem, amikor rámesett. Aztán elvonult a vihar, és jöttél te. Még egyszer köszönöm, hogy megmentetted az életemet – itt megakadt. Láttam rajta, hogy majd összeesik, annyira rosszul van.
– Hozok neked ételt és vizet, csak mondd meg, hogy hol van – mondtam. Nagyon sajnáltam szegényt.
– Ott van a pajtában. Légy óvatos! – az utolsó szót csak nagyon halkan hallottam, mert már galoppoztam is a pajtába.
Odabent sötétebb volt, de azért láttam valamit. A mi pajtánkban oldalt van egy kapcsoló, amitől nappali világosság lesz. Sokáig tapogattam az orromon lévő szőrökkel. Olyan érzékeny, hogy még egy hangyát is simán kitapogatok vele. De most cserbenhagyott. Végül utolsó kétségbeesésemben megtaláltam a kapcsolót. Orrommal óvatosan megnyomtam. Teljes siker! Jobb oldalt zabbal csordultig teletömött zsákok, baloldalt egy önitató. Az önitató elhelyezkedését eléggé furcsáltam, de nem törődtem vele. A zaboszsákok mellett egy-egy dobozka, a gazdáim mérőnek nevezik. Ezzel mérik ki a takarmányadagunkat. Felvettem egyet, a szájamba fogva a fogóját. Merítettem vele egy kicsit. A mérő oldalán szerencsére nem számok voltam, mint a gazdáimén, hanem képek. A legalsó kép egy kiéhezett, már-már csontváz-ló képe, a középső egy kicsit jobban nézett ki, a legfelső egy izmos, egészséges ló volt. Megráztam egy kicsit, hogy eloszlassam a zabot. A teteje a legalsó lónál volt. Ez kell Graynek! Sokáig éheztették. A zab mellé tettem még egy kis répát és almát is. A vitamin soha nem árt! Most jöhet a víz. Odatartottam egy vödröt az önitatóhoz, és teletöltöttem. Ám találkoztam még egy problémával: hogyan vigyem el ezeket Graynek? Végül, mivel más megoldást nem találtam, az orromra vettem a vödör fogóját, számba a mérőét, és óvatosan egyensúlyozva vittem Graynek. Mikor odaértem, nem mert hálálkodni:
– Ó, hogyan tudnám ezt meghálálni?
– Úgy, hogy eljössz velem. Egyedül vagyok, kéne egy társ.
– Örömmel!
– Oké, akkor most egyél és igyál, de ne lássak meg egyetlen zabszemet vagy vízcseppet sem!
Evett és ivott, mint egy gép, olyan gyorsan tűnt el a zab, alma, répa, víz.
– Indulhatunk! – mondta, miután befejezte. Egy nagy villanás, és… Gray sehol! Viszont ott egy nyeregtáska a helyén. Kíváncsian dugtam bele a fejem…
Sötét volt, de láttam valamennyit. Amikor körülnéztem, megláttam Grayt. Kicsit távolabb volt, úgy öt méterre tőlem. Lelkesen megindultam felé, de ekkor valami visszarántott. Hirtelen fény árasztotta el az egész helységet. A Gray felé vezető utat pedig behálózta valami piros fénysugár érthetetlen formákat öltve, lent is, fent is. Egyszer benéztem az ablakon, amikor Noémi filmet nézett. Ott is valami ilyesmi volt. Ha jól tudom, lézersugarak vagy mi. És hogyha hozzáérsz megszólal a riasztóberendezés, rádzuhan egy csapda, meg ilyenek. Ez esetben, ha jól sejtem, jön a sötétség, és abban nem lesz köszönet. De ez a háló átjárhatatlan volt. Végre találtam egy kis részt, ahol biztonságosan elindulhattam. Majd csak kilyukadok Graynél! De a könnyebb részekből álló út egy falhoz vezetett, nagy csalódottságomra. Ám ekkor észrevettem a falon egy elektromos ládát vagy mit, szóval valami olyasmit, ami ezt az egész lézersugár-rendszert irányította. Két lábra ágaskodtam, és úgy próbáltam megsemmísíteni, hogy a filmben hallott szavakkal éljek. Nem sikerült. Megfordultam, és a hátsó patáimmal akkora rúgást mértem rá, hogy beleremegett. Teljes siker! De várjunk csak! A lézersugarak eltűntek, de nem mindenhol, csak a szemben lévő falhoz vezető utat nyitották meg. Odamentem, megint egy olyan elektromos láda volt. Szétrúgtam azt is. Végre eltűnt az összes lézersugár! Odamentem Grayhez.
– Nem semmi, amit véghez vittél! Elismerésem – mondta.
– Áh, semmiség. Ha az elejétől velem lettél volna, nem csodálnád.
– És most hogyan tovább?
– Hm… emlékszel, hogy amikor befejezted az evést és ivást, és hirtelen eltűntél? Mondtál valamit előtte…
Felcsillant a szeme. – Indulhatunk! – mondta teljes lelkesedéssel.
Egy villanás…és megint eltűnt! Ott egy nyeregtáska a helyén. Kíváncsian dugtam bele a fejem…
Egy sötét folyosón landoltunk Grayjel. Hátranéztem. Ott csak valami homokdomb volt, biztos le akarták vele zárni a folyosót. Mikor megint előrenéztem, megláttam egy pici fénysugarat az alagút végén. De Gray sehol! Pedig egy perce pontosan itt volt! Csak egy kőrakás van ott. Várjunk csak! Az a kőrakás az előbb még nem volt ott. Füleltem, hátha meghallok valamit. És igen, egy elnyomott, panaszos nyerítés hallatszott a kőrakás felől. Gray volt az! Gyorsan kiszedtem az alsó sziklákat, így szétgurult az összes kő.
– Köszi, olyan hirtelen jött ez az egész kőrakás… – mondta, majd megrázta magát.
– Áh, semmiség. De pontosan honnan jött az a sok kő?
– Onnan – nézett fel.
Tényleg hiányzott onnan pár kő.
– Tudod, hogy merre van az folyosó vége? Nem szeretném, ha az egész folyosó ránk zuhanna – mondta.
– Persze, arra van, de nagyon messze. Siessünk, mert én sem szeretnék egy egész folyosót a hátamra – válaszoltam.
Így hát közös megegyezéssel elindultunk. Mivel a folyosó szűk volt, libasorban mentünk. Gray ment elöl. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Gray felett mozognak a kövek.
– Vigyázz! – kiáltottam.
– Mire?
– Ott, a fejed fölött! Fuss! – ez volt az utolsó szavam.
Gray futott, ahogy csak bírt, én is mentem utána, de akkor leesett az összes mozgó kő, egyenesen a hátsó lábamra. Felszisszentem, mert egy éles kő végighasította a bőrt a jobb hátsó lábamon. Pontosabban a jobb oldalam hátsó részétől egészen a jobb hátsó lábam közepéig. De nem fájt nagyon. Most nem törődtem vele, csak galoppoztam Gray után, aki már majdnem kint volt, Gray már kivágtatott, én az utolsó métereket teszem meg… De ekkor egy kevés kő elém zuhant. Nem sok, akkora, mint egy falabella… Sajnos nem bírtam megállni, de arra már nem volt erőm, hogy átugorjam. Nem, át kell ugranom! Fogytak a méterek, így hát összeszedtem minden erőmet, ugrásra készen, és… átugrottam! Noémi sohasem ugratott semmilyen akadályon. Ez az egyetlen egy hátrányom. Hát most itt vagyok, mögöttem egy leküzdött, jobban mondva általam átugrott akadályjal.
– Kanca létedre nem vagy semmi – mondta Gray elismerően.
– Csődör létedre nem vagy valami segítőkész – vágtam vissza. Tudom, hogy ez nem szép, de hát azt mondtam, fusson, ne azt, hogy hagyjon itt.
– Na, tovább akarsz menni a következő próbára, vagy nem?
– Nem illik ezzel zsarolni, főleg akkor nem, amikor a lovak világa veszélyben forog!
– Jó, oké, beismerem. Indulhatunk! – mondta, majd eltűnt, mint az előző két alkalommal. És ott a nyeregtáska is. Kíváncsian dugtam bele a fejem…
Egy labirintusban landoltam. Magas falai voltak, csak egy pont volt magasabb náluk: egy emelvény, amin Gray állt, türelmesen, mint egy királylány, aki a megmentőjére vár. Csak itt a királylány menti meg a herceget gondoltam. Ezen vigyorognom kellett egy sort. Tudta, hogy bármit megteszek érte, hisz nála van a kulcs a következő próbára. Hirtelen rám emelte tekintetét. Amikor meglátott, aggódó tyúkanyóként figyelmeztetett:
– Vigyázz, mert ha eltévedsz, nem hamar találsz ki!
Ebben a pillanatban egy kicsi, sötét felhő gomolygott Gray feje fölé, és a felhőből kinyúlt egy rúgásra kész, fekete hátsó lóláb. Ijedten, tehetetlenül néztem végig a jelenetet, ami úgy pergett le előttem, mint egy lasított felvétel. A lóláb erőteljesen megrúgta Grayt, aki végiggördüt a széles emelvényen, és a szélére érve… szerencsére Gray patája beleakadt az emelvény szélébe, így nem esett bántódása. Viszont ott lengett, számításaim szerint öt méter magasan, miközben a felhő közelített, a lóláb pedig megint rugásra kész… ha Grayt még egy rúgás éri, biztosan leesik. Nem bírtam ki, kiáltani akartam, de megint egy szolmizációs hang keletkezett, amikor a lóláb már majdnem rúgott. Azt hittem, mindennek vége. Graynek, a próbáknak, a lovak világának, a fénynek, és végül, de nem utolsósorban nekem is, hiszen arra születtem, hogy megmentsem a lovak világát, és így nem lenne életcélom.
De a szerencse mellém szegődött. A sötét felhő meggondolta magát, és eloszlott. Gray megkönnyebbülve mászott fel. Eddig nem is vettem észre, milyen ügyes ilyen szempontból. Végül Gray vezetésével odajutottam hozzá a labirintuson át.
– Na, mehetünk? – kérdeztem.
– Hé, az előbb még ott lógtam az emelvény szélén, élet és halál között! Te meg máris menni akarsz?! – de amint meglátta szúrós tekintetem, inkább visszavonulót fújt, és elhallgatott.
– Mehetünk? – tettem fel újra a kérdést.
Felcsillant a szeme, rá is átragadt rólam a kalandvágy. – Indulhatunk! – mondta. Megint egy villanás és… Gray sehol! Viszont ott egy nyeregtáska a helyén… kíváncsian, de már-már szertartásosan kukkantottam bele a nyeregtáskába…
Egy sötét erdőben találtam magam. Mély levegőt vettem. Ez az utolsó próba! De hol van Gray? Eszembe se jutott, hogy fel kellene pillantanom. Ez volt a vesztem, ugyanis a következő pillanatban nagy csapódással leesett valami. Mikor alaposabban körülnéztem, körös-körül rácsot láttam. Ilyen könnyen belesétáltam egy csapdába! Hirtelen Gray lépett elő az egyik fa mögül. Megkönnyebbültem.
– Gray! Hál‘ istennek, nincs ötleted, hogyan szabadulhatok ki? – kérdeztem.
Megkövültem a rémülettől, amikor megszólalt:
– Nincs, mert te az én foglyom vagy – mondta olyan idegenül, hogy még én is meglepődtem. Én, mint Gray foglya? Nem tudtam hova tenni a gondolatot. Gray elkezdett lehajtott fejjel járkálni. Amikor rám emelte tekintetét, csak úgy sütött belőle a gyűlölet. Mi van Grayjel?
És akkor leesett. Hát persze! Gray valamilyen hipnózis alatt van, már csak ki kell találnom, hogyan lehetne felébreszteni. Vagy szereznem kell egy hipnotizálót vagy kit. Itt, az erdő közepén! Akkor maradok az eredeti tervnél. Most leesett egy másik dolog is: hogyha ez a barátság próbája, bizonyára valami barátsággal kapcsolatos dologgal tudnám feloldani a hipnózist. Vagy magával a barátsággal. Az utóbbit valószínűbbnek találtam.
– Gray, tudom, hogy nem régóta ismerjük egymást, de amikor megmentettelek, egyúttal barátommá is fogadtalak – kezdtem bele a mondókámba. Megint rám nézett, szemében némileg enyhült a gyűlölet. – És reménykedem benne, hogy te is barátoddá fogadtál engem. Nézd, sok mindenen mentünk keresztül együtt. Nem hiszem, hogy ezek után ellenem szegülnél, és csapdába ejtenél.
Ez hatott. Gray, mint aki most ébredt fel egy rémálomból, riadtan nézett körül:
– Ki? Mi? Hol? Mikor? Mit? Kit? Mivel? Miért? – ezzel elsorolta az ókori kérdéssort, legalábbis én úgy ítéltem meg, hogy minden kérdésfajtát elmondott.
– Kiszabadítanál? – kérdeztem.
– Persze – hangzott a válasz. Gray újra a régi! Egy pillanat se telt bele, és kiszabadított. Nem is várt semmilyen kérdést, rögtön kimondta a kulcsot. – Indulhatunk! – mondta vidáman. Ismét eltűnt. De a nyeregtáska nem volt hétköznapi: csak úgy csillogott, ebből is látszott, hogy nem közönséges helyen fogunk landolni.
Körülnéztem. Valamilyen teremben lehettünk, de nem közönséges teremben ám. Minden fala átlátszó kristályból volt, de nem csak a terem szépsége vakított el. A helyiség közepén, egy párna alakú kristálytömb felett ott lebegett a Fény Gyémántja. Egy darabig megbabonázva néztem, majd eszembe jutott, hogy tulajdonképpen mit is akarok: megmenteni a lovak világát. Lassan elindultam felé, miközben lepergett előttem a hét próba: a bátorságé, a kitartásé, az erőé, a bölcsességé, a gyorsaságé, a döntésképességé és a barátságé. A sötétség azért állította ezeket a próbákat, mert biztos volt benne, hogy nem születik olyan ló a föld kerekén, aki tudná ezeket teljesíteni. De tévedett. Itt vagyok én, a csodaló, aki az imént teljesítette a próbákat. Mikor már csak egy lépésre voltam a gyémánttól, egy hang megszólított. Ismertem ezt a hangot. Ez segített át a második próbán. A különös hang nem a fejemben csengett, hanem egyenesen a gyémántból:
– Senki sem hitte, hogy valaha egy ló is átviszi a próbákat. De te megmutattad, hogy minden próbát tudsz teljesíteni. Bátorság, kitartás, erő, bölcsesség, gyorsaság, döntésképesség, barátság: ez mind együtt nincs meg egy lóban sem, csak benned. Légy büszke e tulajdonságodra. Most pedig fogj, és mentsd meg a lovak világát!
Gyorsan fogaim közé kaptam a gyémántot. Hátrapillantottam Grayre. Egy fényes villanás, és eltűnt. De uramteremtőm! Nincs ott semmi nyeregtáska. Ekkor minden különös fénybe burkolódzott, s ott álltam a lovak világában.
Bevágtattam a sötétség közepére, letettem a fűbe a gyémántot, és gondolkozni kezdtem. Ekkor beugrott: a szolmizációs hang! Kiejtettem egyet a számon, és besütött egy halvány fénysugár a sötét felhők között. Ez az! Úgy gondoltam, az énekléssel kicsit felgyorsíthatnám a folyamatot. Így hát a következő fejből kapott dalt énekeltem:

Nagy a szomorúság, s a bánat,
A csalódottság érmet várhat.
De engem ez mind nem érdekel,
Hisz a fény díjat érdemel.

Élni akarok én,
De kell nekem a fény.
Oszlasd el a sötétet,
Hogy tündököljön fényed!

Igen!

Élni akarok én,
De kell nekem a fény.
Oszlasd el a sötétet,
Hogy tündököljön fényed!

Ezt többször elismételtem. Hatott. Megfordultam, és a nap felé fordítottam arcomat. Élveztem meleg simogatását. De ekkor ördögi kacaj hallattszott a hátam mögül. Egy sötét felhő még ott maradt!
Megdermedtem az ijedtségtől. Ez a felhő akadályozott minket a próbákon!
– A sötétség küldönce – lehelte Szépség. Ugyanis minden ló odatömörült a csodára, de Grayt nem láttam.
Újra a felhő felé fordultam. A felhő felvette egy ló alakját, ami úgy nézett ki, mint egy vulkán: koromfekete szőrén verejtékfoltok helyett láva csurgott végig, a patája lángolt, s amikor rám emelte tekintetét, a gyűlölet lángja lobogott benne. A szellemló nem beszélt erről.
– Ha annyira akarod az imádott kis fényedet, meg kell küzdened velem, különben a lovak világára örökké sötétség borul, és te eltávozol az élők sorából – mondta, majd megint azt az ördögi kacajt hallatta, mint előtte.
Nyeltem egyet. Még most se biztos, hogy életben maradok?! Bátorság, kitartás, erő, bölcsesség, gyorsaság, döntésképesség, barátság: ez mind együtt nincs meg egy lóban sem, csak benned csengtek fülembe a biztató hang szavai. Eltökélten lesunytam a fülemet, egészséges fogaimat kivillantva közeledtem a vulkán felé. Ha rajtam múlik, ízekre szaggatom! Légy büszke e tulajdonságodra hallottam ismét a hangot. Mostmár biztos voltam benne, hogy ízekre szaggatom. Ő is efféle eltökéltséggel közeledett felém. Egy képzeletbeli kör mentén haladtunk mindketten, egészen addig, amíg vissza nem értünk a helyünkre. Ekkor ellenfelem rohamot indított ellenem. Én csak álltam ott, nem mozdultam.
– Fuss el! Indulj te is! Ez kész öngyilkosság! – kiáltották társaim, de nem törődtem vele.
Ahogy a hegy futott felém, eltökélt, sőt, gonosz vigyor telepedett rá az arcomra. Szememben gúnyos nevetés csillogott. Tudtam, mit csinálok, és a terv bombabiztos volt. Amikor odaért elém, egy lépésre, meglátta az ábrázatomat, és nagyot fékezett a döbbenettől. Én csak erre a pillanatra vártam: beleharaptam a nyakába, ami sziklaszilárd fogaimnak hála vérezni kezdett. A ló összerogyott, de éppenhogy elkaptam a lábam, amibe akkorát harapott, hogy a csontomig hatolt. A fájdalom belémhasított, már-már elviselhetetlen volt. De akkor a nap egyik melengető sugara további harcra késztetett. A ló alakú vulkán feltápászkodott, és belém akart mégegyszer harapni, de én készen álltam rá. Eltértem a harapás elől, és egy nagyot rúgtam belé a hátsó lábaimmal. A jobb kicsit fájt, de nem volt vészes.

Hosszú órákon át rugdostuk és harapdáltuk egymást, de nem dőlt el, ki a győztes. Fehér szőrömön vérfoltok éktelenkedtek, és kezdtem fáradni. Nem adhatod fel! sikította belül a hang, amikor elestem, és elterültem a földön. Tudtam, hogy igaza van, de nem volt erőm harcolni. Gondolj a lovak világára, a lovakra, akiknek sorsa most a te kezedben van! Gondolj Grayre! Gondolj Szépségre és Varázsra! Ha nem győzöd le azt a lovat, minden hiábavaló volt! Szedd össze magad! A lovak jövője múlik rajtad! hangzott a bátorítás. Igaza van: ha nem győzöm le ezt az átkozott lovat, minden hiábavaló volt! A vulkán felém vette az irányt, és rám akart rontani. Gyorsan fölugrottam, mielőtt ideért volna.
– Pápá! – rúgtam bele egy akkorát, hogy két méterre repült.
Feltápászkodott, és felém vette az irányt. Nem volt erőm elfutni, sem védekezni. Még a gondolat se segített, hogy megmenthetem a lovak világát. Ekkor éles paták ütődtek a testemnek, én pedig a földre hanyatlottam. A ló átugrott, és éppen oda akart sújtani éles patáival. Azt hittem, eljött a vég, de ekkor ellenfelemet leterítette egy szürke rakéta.
– Gray! – kiáltottam elfúló hangon. Egy pillanatra felálltam, de visszaestem. Nem hagyhatom cserben Grayt! Végül nagy nehezen lábra álltam, és a segítségére siettem. Épp jókor, mert a ló a földre terítette Grayt. Nem fogja megúszni! Hatalmasat nyerítve indítottam meg a rohamot ellene. Mire észbekapott, már neki is ugrottam, és a földön kapálódzott.
– Nem fogod megúszni! – kiáltottam, és egy nagyot sújtottam rá a patáimmal. Egy pillanatra úgy tűnt, feladja, de nem. Fölállt, és kergetni kezdett. Legyen! Ez úgyis előnyösebb nekem. Az előnyöm gyorsan növekedett. Mikor már legalább öt lóhosszra volt tőlem, megálltam egy fa előtt, és szembefordultam vele. Felbátorodva a könnyű prédától, rágyorsított, csakhogy ez volt a veszte. Ugrottam egy nagyot, és a fa nyögött egyet, ahogy a vulkán nekiütődött. Felsegítettem Grayt, és odamentünk Orchidea -hoz.
– Szóval anyu, mostmár megtudhatom, hogy milyen fajta vagyok? – kérdeztem nevetve.
– Igen, drágám – nevetett vissza, majd egy fénysugár körülölelt minket Grayjel, és felemelt a levegőbe. Eltűntek a sebeink, Gray szőre kifehéredett, szeme kékké vált, és mindkettőnknek sárgás árnyalatú sörényünk és farkunk lett. – Ti vagytok az első skinfaxi pár! – mondta ünnepélyesen.