Mozdulatlanul álltam a második emelet folyosóján. Elmélyülten szemléltem az iskola büszkeségére kiállított csendéleteket. Felsóhajtottam. Bárcsak tudnék olyan jól rajzolni, hogy kiállítsák az egyik rajzomat! Általában az embereket, a lovakat és minden élőlényt már-már fájón aránytalanul ábrázoltam, de a csendéleteim szép arányokkal és tökéletes szimmetriával dicsekedhettek. Végignéztem a neveken és… az egyiken megakadt a szemem. Megráztam a fejem, majd kibetűzve elolvastam újra a nevet. E, m, m, a, F, r, i, e, n, d, b, e, r, g…Emma Friendberg! Ez én vagyok! Ujjongva pillantottam rá az egyik legszebb csendéletemre. Hát mégis fölemelkedtem erre a szintre! Mégis van miért élni!
– Szia! – csendült fel mögöttem egy hang. Rekordsebesség alatt pördültem meg, majd végigmértem a fiút. Vékony alkatú volt. Csontos arcán széles mosoly húzódott, barna szeme vidáman csillogott, ez utóbbit göndör, sötétbarna haja kihangsúlyozta. Világosbarna nadrágot és sötétkék pólót viselt, behajlított karján lógott egy narancsszínű pulcsi, egyébként mindkét kezével terepszínű táskájának pántját fogta. Mégcsak nem is ismertem. Azok sem köszöntek nekem, akikkel egy osztályba járok. Miért szólított meg hát?
Amikor látta, hogy egy hangot sem tudok kinyögni, folytatta. – 6.b-s vagyok.
Hát persze! Múlt héten az osztályfőnöki órán beszélt róla az osztályfőnökünk, hogy egy új fiú jön az osztályba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyes… Ezért a gondolatomért legszívesebben felpofoztam volna magam. Ugyan már! Eddig egy fiú sem keltette fel különösebben a figyelmem és szándékoztam ezt megtartani egy jó darabig.
– Én is. Te vagy az új diák? – kérdeztem közömbösen.
– Igen, név szerint George White – a mosoly vigyorrá vált. – A felvételim alapján magyar tagozatra járok, de nem tudom, merre van a terem.
– Emma Friendberg. Én is a tagozatra járok, szívesen megmutatom – indultam el a lépcső felé. George mellettem jött és meg kell, hogy mondjam, elég nehezen tartotta a lépést. Erre büszke voltam. Amikor ebbe az iskolába kerültem, pontosan kiszámítottam a lépcsőfokok magasság- és távolságbeli eltérését, így már bekötött szemmel is gyorsan és biztosan haladtam felfelé, kettesével szedve a fokokat. A lépcső tetején balra fordultam és a 35-ös terem előtt álltam meg.
– Add visszaaa! – hangzott egy kiáltás bentről. A másodperc töredékén belül kirontott a teremből az egyik osztálytársam, kezében egy tolltartóval és nyomában a tolltartó tulajdonosával. Megforgattam a szemem. Miért bántják egymást? Az emberi faj kegyetlenségében messze kimagaslik a többi élőlény közül. Ezt legjobban az én osztályomon lehet megfigyelni.
Beléptem a terembe. – Nézzétek, ott egy ló! – kiáltott valaki. Tudtam, hogy csak engem szivat. Lehajtottam a fejem, hajam így belelógott a szemembe. Fürge léptekkel mentem a helyemre és ledobtam a táskám a pad tövébe, nem is törődve a fiúval. Lehajoltam, hogy előszedjem a felszerelésem. George megállt a padom előtt.
– Ideülhetnék melléd? – kérdése őszintén meglepett. Felegyenesedtem. – Csak téged ismerlek – tette hozzá a jogosnak tűnő magyarázatot.
– Persze – reagáltam, ha nem is normál időn belül, majd befejeztem a pakolást.
Leült a bal oldalamra. – Nem foglak zavarni az írásban, balkezes vagyok – hangjából kiéreztem, hogy csupán odadobta nekem ezt a mondatot, csak hogy mondjon valamit.
De én kaptam a témán. – Eredetileg én balkezes lettem volna, de mikor tanultam írni, valamiért átálltam jobb kézre.
– Tényleg? – látszott rajta a döbbenet. – Én amióta az eszemet tudom, balkezes vagyok – vont vállat, majd ő is belemerült a felszerelése előszedésébe.
Egy hisztérikus hang rázta meg a levegőt. Halvány mosollyal csóváltam a fejem. Ezt nevezik nyerítésnek. Chh! Miért is nem titkoltam el inkább előttük, hogy lóbolond vagyok? Mindegy. Mostmár sokkal optimistábban kezeltem a helyzetet.
Köszönhető ez az állandóan vicceket mesélő, mindig mosolygó, csillogó szemű új padtársamnak.
Az osztályfőnöki órán az osztályfőnök bejelentette, hogy az erdei iskola a Fekete Ló Fogadóban lesz vagy hol és hogy lesz a közelben egy lovarda, erre mindenki rám nézett. Utáltam, amikor minden tekintet rám szegeződik. De a pillanat hamar elmúlt és én fellélegeztem. Remek. Mi van, ha unszolnak, hogy lovagoljak előttük? Gyomrom görcsbe rándult és szorongó félelem töltött el. Pedig még messze van az a hét, amikor az osztálytársaimmal egy fedél alatt kell aludnom. Családi okokra vonatkozva bárki dönthetett úgy, hogy nem megy el. De én nem tettem. Fogalmam sincs, miért. A többi óra zavartalanul telt el.
Igen, említettem, hogy lóbolond vagyok. Mégis félek a lovaglástól. Na igen. Régebben jártam lovagolni, a lovarda az iskola és a házunk közötti út mellett volt, ami igen kis távolság. Csakhogy egy szép, derűs, nyári napon…
Amikor megigazítottam a kobakom szíját, már éreztem, hogy izzad a tenyerem. Még sosem voltam ilyen izgatott lovaglás előtt. Nem is csoda. Egy olyan lovat kaptam, ami nem mondható igazán törpének. Sőt! Egy óriás. Az oktató, látva, hogy még nem lovagoltam ilyen magas lovon, előzékenyen kihúzta a kengyelt úgy, hogy kényelmesen felszállhattam. Egy darabig futószárazott, amíg megszoktam a magasságot, majd elengedett. Felvettem a szárakat. Jaj, ne! Ez úgy csúszik, mintha beolajozták volna! De nem volt merszem szólni. Körbementem a pályán lépésben.
– Könnyű ügetés! – hangzott az utasítás.
Nagy levegőt vettem és finoman megböktem a ló oldalát. Az rögtön ügetésbe váltott, én pedig felvettem az ütemet. Jé, ez nem is olyan nehéz! Sajnos túlságosan is örültem.
– Tanügetés!
Kiigazítottam az ülésemet, mélyen beleülve a nyeregbe. Nem is lett volna baj… de a patanyomon egy gödör éktelenkedett. A ló alattam belelépett a gödörbe, én pedig a hirtelen mozdulattól előre huppantam és pattogni kezdtem. Próbáltam újra kiigazítanom az ülésemet… De ekkor a ló, látva, hogy lehetőség adódik a játékra, lehajtotta a fejét és kitépte a szárat a kezemből. Kétségbeesve kaptam utána, de ezzel csak rontottam a helyzeten. A következő ütemnél elvesztettem az gyensúlyomat és hangos puffanással fogtam talajt.
Miután visszaültem, a hatalmas ló még egyszer és még egyszer kifogott rajtam. Az esések egyre fájdalmasabbak lettek. Az utolsó esésnél már teljesen elvesztettem a lovakba vetett bizalmamat és abbahagytam a lovaglást.
– Te merre laksz? – zökkentett ki gondolatmenetemből egy ismerős hang. Észre sem vettem, hogy közben leértem az iskola kapujához. A hangra összerezzentem, de gyorsan összeszedtem magam.
– A lovarda felé vezető úton lakom, utána még pár háznyira – mosolyogtam George-ra.
– Én az ellenkező irányban – láttam, hogy lelombozódott a válasz hallatán. Gondolom el akart kísérni. Őszintén szólva nem is bántam volna, mert gyorsan elrepült mellette az idő. Rengeteg viccet tudott, ezzel mindig mosolyt csalva arcomra.
– Szia! – köszöntem el tőle és elindultam hazafelé.
A kerékpártárolóhoz léptem. Kikerestem a zsebemből a láncom kulcsát, és eloldottam a múzeumba való biciklimet. Az nyikorogva engedett a húzásomnak, és szép lassan, komótosan kigördült a tárolóból. Irigykedve pillantottam a többi sorakozó, hiperúj-szupermodell-vagyonárú terepbiciklire. Magamban így hívtam azokat a kerékpárokat, amik az enyémnél újabbak voltak. És ilyenből igen sok volt.
– Mi van Emma, mégis ide mered vonszolni ezt a kacatot? – hangzott mögöttem egy gúnyos megjegyzés. Megfordultam. Laura Smith állt ott egy gyönyörűen fényezett, csillogó, vadonatúj kerékpárral. Még előző nyáron kapta.
Keserűen néztem a saját, ócskatelepre illő példányomat. De ahogy rápillantottam, eszembe jutottak a lovarda körüli rétek, dimbes-dombos leejtők, bódító illatú virágok, minden, ami kedves emlékem volt. Életemben először, szívből, őszintén szóltam vissza a röhögő lánynak.
– Lehet, hogy nyekereg, lehet, hogy nem olyan csúcsszuper, mint a legújabbak, lehet, hogy a külseje alapján vastelepre való – kezdtem. – De…
Egy pillanat alatt felpattantam rá, majd tettem egy villámgyors kört Laura körül. Élveztem, ahogy a gyorsaságtól a szél az arcomba kap, hogy a lány elszédül, miközben engem próbál követni a tekintetével. Befaroltam elé. – Még mindig van olyan gyors, mint a mai kerékpárok!
– Csak hiszed! – vágott vissza élesen. Illetve vágott volna. Ide-oda dülöngélt a szédülettől. – Az enyém gyorsabb! Kihívlak egy versenyre! – fúlt dühében.
Az időközben odagyűlt kisebb tömeg egyszerre morajlott fel. Laura Smith még soha senkit sem hívott ki versenyre, de látták őt száguldani.
Higgadtan válaszoltam. – Amennyiben tisztességes lesz, elfogadom a kihívást. Hol és mikor? – kérdeztem tárgyilagosan.
– Ma délután háromkor a lovarda mögötti leejtőn – ennél jobb helyet és időpontot el sem tudtam képzelni.
– Találkozunk ott – mondtam nemes egyszerűséggel és otthagytam.
Az út a lovarda karámjai mellett vezetett el. Lassú tempóban tekertem, hogy megszemlélhessem a karámokon túl kimagasló, hatalmas istállót. Tekintetem továbbsiklott. Az épület mögött kilométerekre húzódó, meredek leejtő még innen is kivehető volt. Jól ismertem annak minden gödrét, kövét!
Visszanéztem az istállóra. A hatalmas épület évtizedes múltjával magasodott a karámok mögött. Falain nem visszhangzottak a kiáltások, elnyelték az örömteli beszédeket, sírástól fojtott panaszkodásokat, rémült lépteket. Ott őrizték szótlanul. Felsóhajtottam. Mindig is tiszteletet váltott ki belőlem, akárhányszor láttam.
Hirtelen egy ló – aki odasomfordált hozzám, miközben gondolataim elkalandoztak – a hátizsákom felé kapott. Mi lelte?
Rájöttem, hogy az aznapi almámat még meg sem ettem. Előhalásztam a táskámból és bedobtam a karámba a ló mögé, hogy hagyjon végre békén.
Visszaültem a kerékpáromra és az otthonom felé fordultam. Közben egyre gyorsabban cikáztak a fejemben a gondolatok. Vajon tényleg sikerül legyőznöm Laurát? Vajon az emlékeket őrző, ócska, számomra mégis fontos kerékpár tényleg képes olyan nagy gyorsaságra? Vajon nem hagy cserben? Nagyon izgulok.
Izgatottan öltöztem át. Olyan ruhát próbáltam választani, ami nem akadályoz a tekerésben. Sóhajtva belenéztem a tükörbe. Világosbarna hajam lófarokba volt fogva, frufrum két fekete csattal volt feltűzve két oldalra, szív alakú arcomon kényszeredett mosoly húzódott végig. Egy könnyű pólót volt rajtam, a kék pulcsimmal, aminek zipzárja fel volt húzva. Egy testhez simuló, könnyű anyagú nadrágot vettem fel.
Az órámra néztem. Három óra lesz tíz perc múlva.
Elindultam az udvarra, közben nagyot szippantottam a friss, tavaszi levegőből. A kerékpárom a ház falának volt támasztva. Megfogtam a kormányt és komótosan feltoltam a házunk mögött húzódó domb gerincére. Tulajdonképpen a mi utcánkban egy domb van, ami végighúzódik az utca elejétől a végéig. A gerince pedig a telkektől pár kilométerre van. Ezt már megszoktam.
Van még valami, amit nem említettem. A mi falunknak ez az északi határa, innen a következő ház, ami jelentős távolságra van, az már a másik falu.
Felérve a legmagasabb pontra, megfordultam és végignéztem a tájon. A látvány leírhatatlan. A házakon és kerteken túl ott nyújtózott a végtelen, ismeretlen sík vidék, benőve fűvel és mindenféle réti virággal. Felsóhajtottam, majd felültem a biciklimre és eltekertem a lovardáig. Leszálltam.
Az összegyűlt tömegben megláttam egy ismerős arcot.
– Szia – léptem oda hozzá.
– Szia – köszönt vissza George vigyorogva. – Valami őrült kihívta Laurát, azt nézzük, mekkorát fog bukni! – röhögte el magát.
Ez a kijelentése szíven ütött. Bármennyire tudtam, hogy ilyet csak Laura terjeszthet és hogy George csupán a hamis pletykának hitt, bosszúsan förmedtem rá:
– Először is: nem Laurát hívták ki, hanem ő hívta ki az illetőt! Másodszor: ha azt sem tudod, ki az, miért röhögöd ki? – dühtől eltorzult arccal, fenyegetően, de mégis halkan fakadtam ki. Azért, hogy csak ő hallja, elég közel hajoltam hozzá, talán kicsit túlságosan is. De ez akkor nem érdekelt.
Láttam arcán a döbbenetet és azt, hogy őszintén megijedt tőlem. De nem hátrált.
– Honnan tudod ilyen biztosan? És miért véded?
– Mert én vagyok az, aki ma Laurával versenyezni fog – suttogtam lehiggadva.
– Sok szerencsét! – rebegte George meglepve. Még mindig a sokk hatása alatt volt, hogy így ráförmedtem, na meg hogy én vagyok az a nem éppen közkedvelt személy.
Kicsit hátrébb léptem és felsóhajtottam. – Bocsi, de… egyszerűen kiborított, hogy így beszélsz rólam. Még ha nem is tudtad, hogy én vagyok az – mondtam mostmár teljesen lenyugodva.
– Nem baj, legalább lesz egy egyszemélyes szurkolótáborod – jelent meg egy vigyor a George arcán. Elképesztő, milyen gyorsan tud újra önmaga lenni. Az a viccelődős, mindig vidám fiú, aki egyáltalán emberszámba vesz engem.
Nagy üdvrivalgás közepette érkezett meg Laura. Magabiztosan lépett oda hozzám. – Semmi esélyed sincs! – sziszegte a fülembe, majd a kijelölt startvonalra állt. Én is felálltam a helyemre, majd felültem a biciklimre. Jaj nekem, csak most ne mondja fel a szolgálatot!
Vettem egy nagy levegőt, hogy lenyugtasam magamat. Becsuktam a szemem. A hangok kiélesedtek, a tömeg hol azt kiáltotta, “Laura a győztes“, hol azt, “Emma a vesztes“. Őszintén kirekesztettnek éreztem magam. Körülöttem zsibongott mindenki, de ezek a zajok egyre jobban elhalkultak. Elhatároztam, hogy csakis a versenyre fogok koncentrálni. Egyszer csak egy erőteljes hang törte meg a tömeg monoton véleményét:
– Hajrá Emma, te fogsz győzni! – ordibálta valaki túl a többieket. Ami nagy szó. A hangzavarban is tisztán ki lehetett venni ezt a mondatot.
Mosolyogva kinyitottam a szemem. George volt az üvöltő. Amikor azt mondta, egyszemélyes szurkolótábor, nem hittem volna, hogy hangosabb lesz a fél falunál. Amikor felé néztem, biztatóan rám mosolygott, amitől kissé feldobódtam.
Az iskolából egy számomra ismeretlen elkántálta, hogy kik állnak szemben egymással, majd elindította a versenyt.
Rátettem a lábam a pedálra. Amikor a fekete-fehér kockás zászló, amiről fogalmam sem volt, hol szerezték, meglendült, jelezve ezzel, hogy indulhatunk, a legnagyobb erőfeszítéssel kezdtem tekerni.
Oldalra pillantottam. Fej-fej mellett haladtunk Laurával. Ha ő tisztességesen küzd, és én is, akkor valószínűleg ugyanakkor érjük el ugyanazt a csúcssebességet. Tehát csakis azon múlik, hogy mennyire ismerjük a terepet.
Visszanéztem az útra és megmarkoltam a kormányt. Sikerülnie kell! Küzdenem kell a becsületemért. És a kerékpároméért. Amikor már nem hallattszott a tömeg, elértem a végsebességet. Innentől kezdve csak a kormányzáson múlik minden. Abbahagytam a tekerést.
– Csak nehogy pofára ess! – kiáltotta a verseny hevében Laura.
Ez még önmagában nem lett volna baj. De olyan közel jött hozzám, hogy a kormánya hozzáért az enyémhez. Az nyekergés közepette szép engedelmesen elfordult, én pedig egyensúlyomat vesztettem.
Minden olyan gyorsan történt. A kerékpárom első kereke nekicsapódott az út szélének, hatalmas homokfelhőt kavarva ezzel.
Mindennek vége. Ezen az útszakaszon nem volt senki, így hiába mondanám, hogy Laura csalt. De ez akkor sem volt tisztességes! Mindegy. Ezt az előnyt sohasem hozom be. Kész. Vége. Feladom.
Hirtelen nyerítés rázta meg a levegőt. A porfelhőtől köhögve fordultam oda, de nem láttam semmit. Mire kitisztult a szemem, egyetlen egy élőlényt sem láttam magam körül. De amikor ismét a hang vélt iránya felé fordultam, megpillantottam egy utat. Pont a versenyre kijelölt útvonal mellett. Igen, emlékszem rá. Miért nem jutott előbb eszembe? Ezen az úton sokkal gyorsabban lehet menni.
Újra feléledt bennem a versenyszellem és a küzdeni akarás. Igen! Meg fogom csinálni! Le fogom győzni Laurát! Sikerülni fog!
Dühtől fűtött szívvel löktem el magam lábbal az út irányába. Pilanatok alatt rákormányoztam hűséges biciklim és tekerni kezdtem. Hajtottam, hajtottam, csak hajtottam. A becsületemért. Az igazságért. A tisztességtelen ember vesztes ember!
Kis idő múlva megpillantottam Laura alakját a másik úton. Még jobban belehúztam. Sikerült lehagynom, de ő nem vette észre. Már láttam a célt, így még jobban belehúztam.
Laura pár méterre volt már csak a céltól. Egy határozott mozdulattal átvágtam a két út között elterülő füves részen és leugrattam a versenyre kijelölt útra. Igen, leugrattam, mert az út széle itt sokkal magasabb volt, körülbelül fél méternyi. Megkíséreltem egy hátranézést és elégedettséggel töltött el látnom Laura falfehér, döbbent arcát.
Egyenes háttal száguldottam át a célvonalon. Nyertem! Csakugyan nyertem! A tömeg, ki tudja hogyan, közben leért a célhoz. Lelassítottam és egy könnyed mozdulattal leugrottam a kerékpáromról. És a tömeg, mit sem törődve az ócsárló szavakkal, melyeket verseny előtt zúdított rám, megéljenzett.
Elégedetten pillantottam körbe. Hát ilyen mámorító érzés nyerni?
Hirtelen egy hatalmas árnyat láttam elsuhanni a tömeg mögött. Ló alakja volt. Megráztam a fejem és inkább örültem a győzelemnek. De nem sokáig. Laura jött oda mellém, szinte belefulladt saját dühébe.
– Emma csalt!
– Csaltál! – fonta keresztbe két karját, arcán elégedett vigyor terült szét.
– Én nem… – kezdtem bele, de félbeszakított:
– Szerinted kinek fognak hinni? Neked vagy nekem? – nevetett fel. Hangja ördögi kacajnak hatott. És – legnagyobb csalódottságomra – az előbb még engem ünneplő tömeg most Laurával együtt röhögött. Ám a hangos hahotázás abbamaradt egy kis csoportnál. A csöndesség lassan kúszott végig a diákokon, egy halk kacajt se hagyva maga után.
– Én hiszek Emmának! – hangja határozott volt, és bár rendes hangnemben beszélt, már-már kiabálásnak tűnt a fojtogató csöndben.
A tömeg szétnyílt előtte és megpillantottam. Arckifejezése elszánt volt. Elég komikusan hatott, hogy a nagy hangú publikum meghajol egy vézna alkatú fiú akarata előtt, de a helyzet komolyságát tekintve nem volt kedvem nevetni.
Biztos léptekkel indult meg a lány felé. Mintha minden egyes mozdulata tiszteletet parancsolt volna… Senki sem állta útját. Megállt Laura előtt. Szeme szikrázott a gyűlölettől.
– Láttuk. Mindannyian láttuk, hogy te csaltál – mondta fenyegetően. Egy pillanatra azt hittem, hogy ez megrendítette Laurát, de nem.
– Ugyan, mit láttatok ti? Szerintem azt láttátok, ahogy ő vágott be elém! Nincs igazam? – fordult a többi gyerek felé. Azok megkövülten néztek vissza rá, mint megannyi szobor. Most először nem engedelmeskedtek Laurának. De nem is mertek ellene szegülni.
A beállt csendet egy nyerítés törte meg, valahol a lovardában. Ekkor, mintha mindenki egyszerre kezdett volna beszélni. Laura és George heves vitába, a többiek pedig szállingózni vagy éppen sustorogni kezdtek.
– Pedig Emma nem csalt! Sőt, te csaltál! – üvöltött George magából kikelve.
– Mi bizonyítja ezt? Senki sem állítja! – vágott vissza Laura.
Úgy éreztem, kettéhasad a fejem. Már nem érdekelt, kinek van igaza és kinek nem, csak az, hogy abbahagyják végre. Odaléptem közéjük és Laura felé fordultam.
– Azért, mert félnek tőled – mondtam mindenféle kertelés nélkül. Nem szeretem kerülgetni a forró kását.
– Ez a pszichológia – dobta hátra haját elégedett képpel.
– De te tényleg csaltál – folytattam. Erre már jobban felfigyelt. – Kibillentettél az egyensúlyomból.
– Miért, az nem tisztességes? – nézett rám elképedve. Komolyan, mintha most jelentettem volna be, hogy marslakó vagyok.
– Nem hát.
– Akkor bocs – nyújtotta felém a jobb kezét. Kezet ráztam vele. Mint az igazi felnőttek. George gyanúsan méregette a lányt. Egyetértettem vele, ezt jeleztem egy pillantással felé.
Csak akkor fogtam fel, mi történt. George kiállt mellettem! Hűűű… Jó, ez most gyerekes meg minden, de aznap reggel láttam először és máris úgy érzem, barátjává fogadott.
Az elmúlt napok, hetek, sőt: hónapok eseménytelenül teltek el. George-dzsal azt találgattuk, mi okozhatta Laura viselkedését. Egy eddig számomra ismeretlen oldaláról mutatkozott meg. Egy olyan tulajdonsága nőtte ki magát, amit eddig még soha, de soha nem tapasztaltam rajta: kedves lett. Velem. Az egész olyan zavaros volt. Miért ilyen? Miért akar a bizalmamba férkőzni? Miért… ezer meg ezer kérdés kavargot a fejemben, céltalanul, nagy kuszaságban. Minden kérdésemre választ kaptam a táborban.
Unottan néztem a ki az iskola által bérelt busz ablakán. Figyeltem a mellettem elsuhanó tájat. Fákat, bokrokat, dombokat, pusztákat… és… megtöröltem a szemem. Nem, az nem lehet! Figyelmesebben megnéztem. De, mégis lehetséges. Egy árny vágtat keresztül az egyik hatalmas síkságon az út mellett. Távol van, mégis ki lehet venni a körvonalait. Egy ló! Igen! Ez egy ló! Nem tudom, miért, de valahol legbelül, megmozdult bennem valami. Egy érzés, amit már régóta nem éreztem. Izgatottság, tisztelet és a lovak iránti szeretetem most mind felszínre törni látszott. Előrébb hajoltam és rányomtam az arcomat az üvegre.
De a ló eltűnt.
– Mit nézel úgy, Emma? – kérdezte George, aki az út eddigi részében zenét hallgatott mellettem és közben beletemetkezett egy könyvbe. Érdekes. A ló – akit eddig már többször is láttam, igen, mert ő volt az a versenyen is – csak akkor mutatkozott, amikor csak én láthattam. Hideg borzongás futott végig rajtam. Normális esetben nem hittem a szellemekben, de mi van, ha tényleg léteznek? Akkor vajon ez a ló is egy közülük?
– Semmit – dőltem hátra az ülésemen. – Mit olvasol?
– Kétévi vakáció. Angol kiadás – vigyorodott el. Oké, az tény, hogy anyanyelvi szinten beszéli az angolt és hogy mindenkit megaláz az órákon. Sőt, talán az alapfokú érettségit is simán letehetné. De az, hogy angolul olvas és meg is érti… Ez már nekem túl magas.
– Viccelsz? Nekem még a magyar változattal is meggyűlik a bajom! – nevettem keserűen.
– Te is olvasod? – csillant fel a szeme. Azok a meleg, barna szemek… Képtelen voltam mindannyiszor nem megjegyezni magamban, milyen szép a szeme.
– Igen, de még csak az első pár oldalnál tartok.
– Pontosan hol? – na, ez a kérdés meglepett. Kivettem a kezéből a könyvet. Pont olyan volt, mint az enyém, csak éppen angolul írva. Az elejére lapoztam. Könnyen megtaláltam, hol tartok. Ég tudja, hogyan, de megtaláltam. Akkor vettem csak észre, hogy az egész szerkezete sokkal könnyebben olvasható, ráadásul egyszerű jelenben van.
George kettőnk közé húzta a könyvet. – Ne olvassuk együtt? Lefordítom magyarra – igazán hálás voltam ezért az ajánlatáért. Nem tudom, mikor haladtam annyit ezzel az olvasmánnyal két óra alatt.
George olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem, miként veszi be és fújja ki a levegőt. Eleinte kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de aztán a könyvre koncentráltam. Rögtönözve kiszótároztam magamban egy csomó szót. Hihetetlen. Kezdtem élvezni a regényt és közben még angolul is tanultam.
Amikor megérkeztünk, festői látvány fogadott. A hatalmas kőépületet égbe nyúló fákkal szegélyezte körül és tartotta távol a város nyüzsgésétől az erdő. Még jobban elámultam, amikor beléptünk a tisteletet parancsoló falak közé. Az előtérben mindenfelé szimbólumokkal telefaragott képkeretekben élethű festmények lógtak a falon. Úgy éreztem, az a csipkeruhájú hölgy engem figyel… Megráztam a fejem.
– Gyertek gyerekek, itt a szobabeosztás! – mondta az ofő. Mindannyian köré gyűltünk. – Egyes számú szoba: Cinthia, Cindy, Vicky, Dory. Kettes számú szoba: Melanie, Samantha, Laura, Emma…
Megszédült körülöttem a világ. Megmarkoltam a bőröndöm fém részét, ujjaim belefehéredtek. A rosszullét kerülgetett. Hát persze! Legszívesebben leütöttem volna saját magamat. Laura kibulizta, hogy egy szobában legyünk. Egy pillanat! Miért jó ez neki? Miért kellett ezért úgy viselkednie, mintha barátok lennénk? Miért…
– Jól vagy? – hallottam mellettem George aggodalommal teli hangját. Tulajdonképpen ez ébresztett rá, hogy össze kell szednem magam.
– Igen – válaszoltam, majd elindultam a kettes számú szoba felé. A kettes volt a szerencseszámom. Ki tudja, lehet, hogy nem is lesz olyan rossz ez a pár nap.
Gyorsan kipakoltam. Hosszú tépelődés után elindultam megnézni a lovardát. Az osztályfőnök természetesen megengedte mindenkinek, hogy szabadon mászkálhassunk az erdő és a velünk szomszédos lovarda területén. Szerintem nagyon jó fej.
Elkerültem a főutat, inkább a karámokat néztem meg. Sorra megsimogattam a lovakat, akik az első karámban legelésztek, s mikor megláttak, odajöttek hozzám. Úgy látszik, hozzászoktak a kedves idegenekhez.
Továbbsétáltam a második karámhoz. Egy felirat volt ott: “Vigyázat! Életveszély!“ Amit láttam, őszintén meglepett…
A hatalmas mén bakolva, szélsebesen nyargalt felém. Kilátszott a szeme fehérje. Elöntött a félelem. Ez a ló képes kidönteni a kerítést! suhant át agyamon a gondolat.
Menekülni akartam. Menekülni. Menekülni a múltam elől… Menekülni a hatalmas mén elől… Szinte éreztem, ahogy az adrenalin egyre jobban emelkedik bennem, fülemben dobog a vér. Ösztöneim egyre jobban sürgették megfeszülő izmaimat a menekülésre. De nem mozdultam. Volt valami abban a tüzes tekintetben, abban a mérhetetlen erőben, azokban a harmonikusan mozgó izmokban, abban az ívelt nyakban, abban a suhanó testben… valami, ami egészen elvarázsolt.
Az ösztön egyre jobban késztetett a menekülésre, ahogy a ló felém száguldott. De valami belül, egy erősebb hatalom, nem engedett mozogni.
Ledermedve álltam ott. Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy futnom kell! Mégsem mozdultam.
– Vigyázz! – a kiáltás csak tompán jutott el a fülembe, elzsibbadt agyamnak már nem volt ideje felfogni a szó értelmét.
A csődör fújtatva tette meg az utolsó métereket. Ki tudja, mi történt volna…
George az utolsó pillanatban húzott el a kerítés mellől.
– Megőrültél? – lihegte. Futott, láttam rajta. Az adrenalinnak csak most volt ideje, hogy dolgozzon bennem. Szívem dobogása felgyorsult. De nem csak a halálközeli élménytől. George olyan közel került hozzám, mint még soha. Mindig is idegenkedtem attól, hogy egy fiú megérintsen. De nem mozdultam.
– Én… egyszerűen ledermedtem – lihegtem már én is. Azt hiszem, sokkot kaptam. Ennyi izgalom elég egy életre.
– Máskor jobban vigyázz magadra! – hallottam a hangján, hogy keményen és dorgálóan akarta mondani, de kicsengett belőle a színtiszta aggodalom. Miután észrevette, hogy nincs meg a minimális távolság, hátrább lépett egyet.
Tekintetem újra a csődörre vándorolt. Idegesen járkált fel-alá a kerítés mentén. Villámként hasított belém a felismerés. Ez az a ló! Őt láttam a verseny napján és pár órával ezelőtt az út mellett! Nem, mégsem lehet. Észérvekkel próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy ez teljességgel lehetetlen, mivel… ááh, kit akarok én becsapni?
– Mi az? – George valószínűleg látta döbbent ábrázatomat.
– Már láttam ezt a lovat… – leheltem a mondatot, szememet az állaton legeltetve.
– Lehetetlen – rázta a fejét hitetlenkedve.
– Nem, nem az – arcomon halvány mosoly jelent meg. – Vannak dolgok, amiket az ember nem tud felfogni. Ez egy közülük – fogalmam sincs, miért mondtam ezt, de őszintén beszéltem.
– Vacsora! – rezgett át a levegőn az ofő kiáltása. Erre a szóra megkordult a gyomrom. George-dzsal mindketten elnevettük magunkat és együtt indultunk el a ház felé.
Vacsora után elindultam sétálni. Természetesen ahhoz a lóhoz mentem, aki kishíján a vesztemet okozta. Most, hogy pár méter távolságot tartottam a kerítéstől, az almásderes nyugodtan legelészett.
– Szép ló, igaz? – lépett mellém egy középkorú férfi. – Nem mindig ilyen nyugodt ám.
Tudom én azt!
– Az én lovam – folytatta. – Ide küldtem, hogy betörjék. De a lovászok nem bírnak vele. Egyszerűen túl vad. Pedig kiváló vérvonala van. Ezért is vettem meg. De az előző gazdái rosszul bántak vele. Kegyetlenül tartották, aztán meg othagyták és elköltöztek valahová. Az állatvédők találtak rá. Csak benyugtatózva lehet szállítani, úgy vitték az árverésre és én is így hoztam ide. Már nem tudok vele mihez kezdeni.
Nem tudom, mit akart ezzel elérni. A lovak mindenesetre akkor nyugodnak meg, ha beszélünk hozzájuk, akármit is mondjunk. Ez így van az embereknél is.
– Miért mondta el ezt nekem? – kérdeztem. Őszinte megdöbbenés látszott az arcán.
– Mert abban reménykedem, hogy valaki megért engem. És nyugodtan tegezz.
Valamiért ez a két mondat rokonszenvet váltott ki belőlem.
– Ó, milyen faragatlan vagyok! Be sem mutatkoztam. A nevem Lucas Black – nyújtotta a kezét.
– Emma Friendberg – fogtam vele kezet. Eközben az almásderes a kerítésen át kinyújtotta a nyakát felénk, mintha csak közelebbről meg akarná nézni, mi történik. Felhorkantott.
Akaratlanul is elmosolyodtam. Ez a ló, aki az előbb nekem rontott, most barátságosan néz rám.
– Takarodó! – hallatszott az ofő kiáltása.
Elköszöntem Lucastól és elindultam a szállás felé.
Micsoda egy nap!
– Nem baj, ha áthívtunk pár fiút? – kérdezte Laura, mielőtt elindultam volna fürödni.
– Nem baj – ráztam a fejem már az ajtóban, majd elindultam a közös használatú fürdők felé. Mármint lányok és fiúk egyet-egyet használtak. Ilyenkor nagy előny volt, hogy a lányok kevesen voltak. Szám szerint nyolcan. A fiúk viszont – George-dzsal együtt – húszan.
Miután lefürödtem és felvettem az egyszínű pizsamámat – direkt ezt vittem, hogy legalább emiatt ne tudjanak cikizni -, bementem a szobába.
Egyébként sötét helyiség volt. Talán az időkoptatta kövek miatt, amikből a fal volt. De valami más miatt is, amit nem bírtam megmondani. Minden pillanatban azt vártam, hogy a kövek közül indák nőjenek ki és a repedésekből mérges kígyók másszanak elő. Hiába. Az egész szoba sötét gondolatokat ébresztett bennem. Ráadásul nappal se volt elég fény az olvasáshoz.
Szóval amikor beléptem, koromsötét volt.
– Meghalsz! – kiáltotta egy kísérteties hang. Tisztán kivettem a lányok sikoltását, illetve visítozását.
– Mi történt? – kérdeztem, csak úgy bele a sötétségbe.
– Rémtörténeteket mesélünk – hallatszott az egyik fiú hangja. Becsuktam magam mögött az ajtót. Megvártam, amíg a szemem hozzászokik a sötéthez.
Még hogy pár fiú?! A fiúk majdnem fele ott volt. Gondolatban megszámoltam őket. Kilenc. Jézusom. Kilenc fiú és négy lány. Mondjuk, rémtörténetekhez tökéletes. Lauráék ösztönös sikoltása megadta az alaphangulatot.
Elpakoltam a tusfürdőmet és a gondosan összehajtogatott ruhámat, amit nap közben viseltem. Leültem az ágyamra. Ez volt az egyetlen hely a szobában, ahol nem volt egy fiú se. Mielőtt a soron lévő fiú belekezdett volna a mesélésbe, kinyílt az ajtó. A beáramló fény elvakított, ezért a szemem elé emeltem a kezem.
– Jöttem én is – csendült fel az a jól ismert vidám hang. Magamban elmosolyodtam.
– Csukd be az ajtót – mordult fel egy hang. Na igen. Laura még mindig haragudott rá, amiért vitába szállt vele.
– Ahogy parancsolja, felség – jött a komikus válasz. George egy kézmozdulattal becsukta az ajtót, majd leült mellém. A többiek halk “juuuj“ és “húúú“ suttogására ügyet sem vetett. – Mit csináltok?
– Rémtörténeteket mesélünk. Aki megijed, nyugodtan átmehet a másik lányszobába – nézett rám Laura. Ez célzás volt? A gondolat sokáig ott lappangott még bennem.
– Szóval – folytatta a mesélő. – A történet címe: Csöpög a csap.
Ismertem már, így másodszorra hallani nem is volt olyan ijesztő, mint elsőre. George mellettem nagyokat ásítgatott, láttam rajta, hogy mindjárt elalszik.
A Csöpög a csap után udvariatlanul nagyot ásított.
– Te netán jobbat tudsz? – rivallt rá a sértődött mesélő. George unottan nézett rá.
– Azt majd megmondják a többiek – meg sem várta a reakciót, belekezdett a történetbe:
– Egy sötét, ködös éjszakán, egy sötétszürke árny suhan át az erdőn. Két hátsó lábára áll, mire az ég megdördül és az eső függönyként lepi el a tájat. Lépte nyomán vilámok cikáznak. A mennydörgés jelzi, merre van éppen – ennél a résznél valóban eleredt az eső és a ház közelében dördült egyet az ég. Összerezzentem. George zavartalanul folytatta: – Az árny felsuhan a hegyekbe. Úgy tűnik, repül, de ő is úgy mozog, mint mi. Ám izmai jóval összehangoltabbak. A legmagasabb részen újra két lábra áll, fejét felveti, dühtől szikrázó szeme a tájat pásztázza. Tudja, hogy semmit nem vehet el a természettől. Pedig rombolni akar. Széttörni a fák törzsét, megrongálni a terét elfoglaló házak falait, kidönteni a kerítéseket. Mindent tönkretenni, ami az embert juttatja eszébe. Mögötte egy villám nappali világosságot gyújt, s az állat körvonalai egy pillanatra kivehetőek. Átázott, szürke szőrén megcsillannak az esőcseppek. Hangja áttör az éjszakán és félelemmel tölti el a völgyet. Ő maga félelmet és határt nem ismer. Nem ismer, mert ölt már embert. A saját tulajdon gazdáját ölte meg. Azt, aki kegyetlenül bánt vele. Csupán azért, mert védtelennek, gyámoltalannak látta az állatot. De tévedett. És ez az életébe került. A legnagyobb árba, amit ember fizethet – az utolsó szavakat már szinte lehelte.
Hideg borzongás futott végig a gerincemen. Egy pillanatra úgy éreztem, arról a lóról beszél a hátsó karámban… neeem, tuti hogy nem lóról beszélt hessentettem el a gondolatot. Pedig kár volt. Mert igazam volt.
Körbepillantottam. Mindenki lefagyott. Megijedtek. Hát igen… vannak rémsztorik, amik leírva nem tűnnek ijesztőnek, de egy jó mesélő megfelelő hangsúlyozással halálra tudja ijeszteni a népet.
Kint sötét volt és esett az eső. És akkor… Megdördült az ég. A levegőt betöltötte egy átható nyerítés, engem pedig a félelem. Nyögd már ki, hogy nem igaz! szuggeráltam George-ot.
Ő viszont elmosolyodott. – Az állat neve Ábránd – mondta titokzatosan.
Ábránd? Ez úgy hangzik, mint egy lónév!
– Milyen állat ez? – hangzott az első épkézláb kérdés.
– Egy ló.
A késő esti összejövetel ellenére kipihenten ébredtem. Felültem az ágyamban és halgattam szobatársaim egyenletes lélegzését. Még mindig azon gondolkodtam, amit George mesélt. Valahogy nem hittem el, hogy az egészet csak kitalálta. Az a nyerítés… még most is kiráz a hideg.
Hirtelen ötlettől vezérelve, csöndesen, macska módjára kiugrottam az ágyamból. Még tegnap kiválasztottam, mit fogok felvenni. Most ott hevert mellettem a széken. Gyorsan felöltöztem és a tükör elé álltam, ami persze elengedhetetlen kelléke egy szobának. Nem tudom, hogyan, de sikerült elfogadható állapotúra fésülnöm a hajam. Szorosan összefogtam egy gumival és két csattal feltűztem két oldalra a frufrumat.
Hangtalanul keresztülsétáltam a szobán. Lenyomtam a kilincset, ami egy kis erőteljes nyomásnak megadta magát. Sikerült észrevétlenül kijutnom a folyosóra. Ránéztem a folyosó végében sorakozó cipőkre. Kiválasztottam az én edzőcipőmet és felvettem. A ház ajtaja sose volt bezárva, kimentem hát a friss levegőre. Sehol egy lélek.
Csak úgy elindultam valamerre. Hát persze, hogy a gyönyörű csődör karámjánál találtam magam. Lucas bent állt egy kötőfékkel a kezében és éppen sarokba próbálta szorítani az ágaskodó lovat.
– Szia! – köszönt nekem lihegve, mikor meglátott. – A lovászok azt mondták, ők már nem hajlandók dolgozni vele. Ezért azt gondoltam, megpróbálom. De még rá sem tudom tenni ezt – lóbálta meg a fehér kötőféket.
A kerítésnek dőltem. – Én megpróbálhatnám – csúszott ki a számon. Ezért legszívesebben pofán vágtam volna magam, de Lucas már nyújtotta felém a kötőféket.
– Sok szerencsét! – látszott rajta, hogy nem hiszi: sikerülni fog.
Elvettem tőle és átmásztam a kerítésen. Nagy levegőt vettem. Tettem egy lépést a ló felé, aki addig a szemével méregetett. Most viszont hátrább lépett.
– Hogy szólítsam? – kérdeztem Lucastól.
– A neve Ábránd – hangzott a válasz.
Újra ledermedtem. Beigazolódott a gyanúm: George erről a lóról beszélt! Elöntött a félelem.
Ábránd, mintha csak álomból ébredne, felágaskodott. Megérezte, hogy félek futott át tudatomon a gondolat.
A ló, mintha csak táncolna, két lábon állva, mellső lábaival rúgkapálva közeledett felém. Összeszedtem magam. Nem hagyom, hogy megfélemlítsen!
Testemet elárasztotta a nyugalom. Nem. Most nem az ijedtségtől nem mozdultam. Nem azért nem mozdultam, mert nem tudtam. Hanem azért, mert nem akartam.
– Ábránd – szóltam hozzá barátságosan. A ló erre leereszkedett négy lábra és értetlen képet vágott. Elmosolyodtam. – Nem akarsz te engem bántani, igaz? Csak nem bízol az emberekben. Nem bízol bennük, mert rossz emlékeket őrzöl az előző gazdáidról. Nem bízol bennük, mert azt hiszed, minden ember olyan, mint azok a kegyetlen emberek. Nem bízol bennük, mert az ösztöneid azt súgják, hogy ne tedd – halkan, megnyugtató hangon beszéltem hozzá. Közben mélyen a szemébe néztem. Egy pillanatra úgy tűnt, bízik bennem. Tett felém egy lépést, én pedig kinyújtottam üres tenyeremet. Mozdulatlanul tartottam, miközben tovább beszéltem. – De nem minden ember egyforma. Léteznek olyan emberek is, akikben meg lehet bízni. Olyanok, akik a javadat akarják. Akik segítenek neked – ennél a mondatnál megérintette a kezem. Tett még egy lépést és belefújt a tenyerembe.
Lassan megsimogattam selymes szőrét. Hirtelen akkorát lépett, hogy majdnem hátráltam. De nem tettem. Tudtam, hogy ez most hiba lenne. Helyette megsimogattam a homlokát is, közben a másik kezem nagyon lassan közelített a feje felé. Anélkül, hogy fejét megmozdította volna, egy pillantással jelezte a kötőfék és felém, hogy nem teljesen hülye. Egy mozdulattal rácsúsztattam a kötőféket, mielőtt bármit is tehetett volna. Idegesen prüszkölt egyet. Nem tetszett neki az a valami a fején.
– Hihetetlen – hallottam Lucas hangját a hátam mögött.
– Szerintem is – mondtam, meg sem fordulva. Nyugtatóan Ábránd fejére tettem a kezem. Pár perc után megszokta a kötőfék érzését.
– Köszönöm a segítséged, egyedül nem ment volna – mondta Lucas. Megfordultam. – Arra gondoltam, hogy a kötőfékhez kapcsolok egy futószárat és megpróbálok vele itt, a karámban dolgozni.
Valami hozzám ért, majd meg is lökött. Hátranéztem és Ábrándot láttam. Felnevettem.
– Látom, kedvel téged – nevetett Lucas is. – Mi lenne, ha te dolgoznál vele?
– Én nem… – kezdtem volna bele, de Lucas közbevágott:
– Te valószínűleg sokkal eredményesebben törnéd be, mint én. Benned jobban bízik.
– Őszintén szólva, azt sem tudom, hogyan kell betörni egy lovat – ráztam meg a fejem.
– Én sok betörésnél ott voltam már. Szívesen elmagyarázom – mosolyodott el.
– Mi van, ha én sem bírok vele? Mi van, ha nem sikerül együttműködésre bírnom? Mi van, ha… – törtek fel belőlem a kérdések.
– Mi van, ha rémeket látsz? – kérdezett vissza mosolyogva Lucas. Beláttam, hogy van benne igazság.
– Rendben – sóhajtottam. – Vállalom.
Habár a fedősztorinál kapóra jött George eltűnése, mégis aggasztott, hogy pont akkor nem volt ott, amikor Ábrándnál voltam. Ráadásul vészjósló hangja még mindig a fülemben csengett: Nem tanácsos az életeddel játszani… Sokkal többet… Nevetséges! De mi van, ha tényleg… ha az a ló megegyezik Ábránddal? Ha… Mi van, ha rémeket látsz? villant be a tudatomba Luckas hangja. És igaza van. Nem kéne ezzel foglalkoznom.
Amint megszabadultam Laurától, elindultam megkeresni George-ot. Inkább mentem volna Ábrándhoz, de valami hajtott, hogy kibogozzam ezt a csomót. Amikor a szobatársaitól megtudtam, hogy lent van a kertben, rögtön arrafelé vettem az irányt. Próbáltam határozott léptekkel közlekedni, de valamiért nem ment. Egyszerűen lebénultam. Mintha csak ösztönből mentem volna le a lépcsőn, gépiesen rakva egyik lábamat a másik után. Eleinte nem törődtem vele, de a következő lépcsőfordulónál valami egészen furcsa dolog történt.
A lépcsőfokok egyre jobban elmosódtak a szemem előtt. Megálltam, még épp időben, mert az egész lépcsőház forogni kezdett, majd egy nagy szürkeséget láttam csupán. Aztán hirtelen egy karámban találtam magam. Az ég borús volt, a kerítésen belül sehol egy fűszál, az itató már jó ideje nem láthatott vizet. Hirtelen gyengének és védtelennek éreztem magam. Aztán bejött a karámba egy idegen férfi, futószárral a kezében. Mit akar tőlem? kérdeztem volna, de csak egy ideges horkantás tellett tőlem. És ő egyre közeledett. Meg voltam rémülve, ki akartam innen jutni, de minél hamarabb. Elkezdtem fel-alá vágtázni, ügyelve arra, hogy a lehető legmesszebb kerüljek az idegentől. Ő pedig csak mosolygott, majd mikor már teljesen kifáradtam, sarokba szorított, durván megfogta a kötőfékem és egy mozdulattal rácsatolta a futószárat. Ijedtemben felágaskodtam, majd immár botladozva újra futásnak eredtem, egészen addig, amíg a férfi engedte. Ekkor egy erős rántással megállított, én pedig megpördültem, hogy szembe kerüljek vele. Zihálva, kifáradva, legyengülten néztem farkasszemet az ördögi kacajt hallató fogvatartómra, aki magabiztosan lépdelt felém. Mikor már majdnem elért, maradék erőmet összeszedve megint el akartam futni, de megbotlottam a laza szárban. Kétségbeesve próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, de nem sikerült. Esés közben panaszosan nyerítettem…
– Emma! – hozott vissza a valóságba egy ijedt hang. Felnyitottam a szemem és újra a lépcsőházban találtam magam. A falnak támasztott háttal ültem az egyik fordulóban. Rajtam kívül csak George volt ott, aki rémülten fürkészett barna szemével. – Mi történt?
– Ábránd! Meg kell néznem, hogy jól van-e! – mondtam ki az elsőt, ami az eszembe jutott. Felálltam és el akartam indulni, de elbotlottam. Igazság szerint le is gurultam volna a lépcsőn, ha George el nem kap.
– Emma – nézett a szemembe, miközben még mindig fogta a karom. – Alig egy perce még eszméletlen voltál. Nem tudod elképzelni, mennyire rám ijesztettél. És az első gondolatod az, hogy megnézd azt a gyilkost?
– Apropó, örülök hogy eszembe juttattad. Nem, az első, amit szeretnék, hogy elmondd, miért vagy olyan biztos benne, hogy Ábránd tényleg megölt valakit – válaszoltam ridegen. Láttam a szemében a csalódást és a bánatot, de Ábránd nevének említésével ebbe vegyült még egy kis gyűlölet is.
– Rendben – sóhajtott. – Elmondom. De nem most.
– Értem – mondtam lemondóan. Megfordultam és újra elindultam lefelé.
– Várj!
– Igen? – pördültem meg.
– Hova mész?
– Ábrándhoz – mondtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Kérlek, most az egyszer hallgass rám. Ne menj oda!
– Nekem te ne parancsolgass – szűrtem a fogam közt a szavakat, majd folytattam az utam. Pechemre George jobbnak bizonyult nálam a lépcsőzésben, így hamar utolért és elém állt.
– Figyelj, szeretném, ha bíznál bennem. Ha nem kellene elmagyaráznom ezt az egészet. Megértem, hogy magyarázatot követelsz. De meg kell értened. Egyszerűen nem mondhatom el – hajtotta le a fejét.
– Rendben – fontam össze magam előtt a karomat. – Bízom benned. De ne kérd tőlem, hogy…
Ekkor egy, az istálló felől érkező, velőtrázó nyerítés szakította félbe mondandómat.
Gondolkodás nélkül rohantam lefele, olyan gyorsan, mint még soha. George a nyomomban volt.
– Mi ütött beléd? Miért rohansz? – lihegte mögöttem.
– Te nem hallottad? – kérdeztem futás közben. Választ azonban nem kaptam. Biztos csak megállt pihenni gondoltam, de én még mindig mentem tovább. Nincs kétség: Ábrándot hallottam. Ráadásul ha ennyire hangosan nyerített, akkor…
Ám a gondolatot még magamban sem volt időm befejezni, ugyanis leértem az udvarra. Minden olyan, de olyan hétköznapi volt, hogy már-már elhittem: csupán a képzeletem űz velem gonosz tréfát. De ekkor újra meghallottam a nyerítést.
Nem törődtem vele, látnak-e, egyenesen a lovarda felé rohantam, pontosabban Ábránd karámja felé.
A ló habzó szájjal vágtázott fel-alá, látszólag menekült – de a karámban senki sem volt. Amikor a karám sarkába ért, egy félágaskodással a másik irányba kezdett iszkolni. Fülét hátracsapta, szeme fehérje kilátszott, szőrén izzadságfoltok fehérlettek. Vajon mi a baja?
– Ábránd! – próbáltam nyugodt hangon magamhoz hívni. És akármennyire is hihetetlen, hatott. Mintha kicserélték volna, ráérősen odasétált hozzám. Gyorsan bemásztam a karámba.
– Mi történt veled, nagyfiú? Ki ijesztett rád? – simítottam végig vizes nyakán, miközben ő még mindig zihált. Válaszul idegesen fújt egyet. Körbenéztem. – Senki sincs itt rajtunk kívül, látod? – példámat követve ő is körbenézett, de egy ponton megállt a tekintete. Szinte megmerevedett. – Ábránd… – próbáltam megnyugtatóan suttogni, de hangom remegését még én is észrevettem.
Furcsa, de eszem ágában sem volt kétségbe vonni, hogy Ábránd lát, vagy legalábbis érez valamit, amit én nem. Én is arra néztem, amerre ő. Nagyban meresztettem a szemem, hátha kiszúrok valamit, amikor hirtelen beugrott a férfi képe a látomásomból. Csak egy pillanatig tartott, de annyira ijesztő volt, hogy hátrálnom kellett. Beleütköztem Ábránd csatakos testébe, mire ő horkantott.
– Mi folyik itt? – suttogtam, miközben megsimogattam. Eszembe jutott, hogy le kéne csutakolni. Akármi is okozta a nyugtalanságát, most a ló az első.
– Most itt hagylak egy kicsit, nagyfiú – súgtam a fülébe. Mikor eltávolodtam tőle, megbökött. – Nem leszek távol sokáig – ígértem neki, majd átmásztam a kerítésen és az istálló felé vettem az irányt.
Habár nem láttam senkit, mégis óvatosan közelítettem meg az épületet, melynek ajtaja furcsamód nyitva volt. Egyik különös dolog történik a másik után gondoltam. Ennek ellenére belestem az ajtón. Látszatra senki sem volt ott a lovakon kívül, ezért beljebb merészkedtem. Bíztam benne, hogy megúszom ezt látatlanban, mivel semmi kedvem sem volt magyarázkodni, miért osonok ennyire csendesen. Ám amikor elértem az első bokszot, elszabadult a pokol: az egyik ló felnyerített, majd hirtelen becsapódott mögöttem az istállóajtó. Mire megpördültem a tengelyem körül, már több ló is kórusban nyihogott. Odaugrottam az ajtóhoz és megpróbáltam vállal kifeszíteni, de nem engedett. Ekkor a nyerges ajtaja kivágódott, de amikor a hang felé kaptam a fejem, elvesztettem az egyensúlyomat. Éreztem, ahogy zuhanok a föld felé, miközben a szemem sarkából egy árnyat láttam elsuhanni.
Sikerült kissé eltompítanom az esés erejét, de így is sajgott az egész oldalam. Megpróbáltam feltápászkodni, de minden elmosódott a szemem előtt. Visszahanyatlottam a földre és vártam, hogy elmúljon, de egyre kevesebbet érzékeltem a körülöttem lévő világból.
Az utolsó, amit hallottam, az a közeledő léptek zaja volt…
Az esőcseppek egyenletes, idegesítő kopogására ébredtem. Már megint a karámban voltam. Felemeltem a fejem. Sehol egy fedett rész. Remek – hanyatlott vissza a fejem a mostanra már átnedvesedett homokba. Meg fogok betegedni, de legalább lesz vizem. Valamit valamiért.
Habár a gondolataim ezt mutatták, csöppet sem törődtem bele nyomorúságos helyzetembe. Nem, ehhez még nem voltam se elég gyenge, se elég letört. Akármit is csinálnak velem, ki fogok innen jutni. De be kell osztanom az erőmet, most már tudom. Feltápászkodtam.
Alig álltam meg a lábamon, a férfi máris közeledett felém. Ahogy kárörvendően nevető szemébe néztem, elhatározásra jutottam: most fogok kijutni. Nem. Nem bírtam tovább azt a gúnyos vigyort az arcán. Nem bírtam tovább a megaláztatást. Nem bírtam tovább azt, hogy csak úgy a sárba tiporja a büszkeségemet. Megráztam a fejem.
– Nem úgy van az ám – nevetett. Amikor közelebb ért, suttogóra fogta. – Azt csinálok veled, amit akarok – s nyomatékképpen hallatott egy ördögi kacajt.
Elég volt! csaptam hátra a fülem. Nem fogsz velem többet szórakozni, megértetted?! villantottam ki a fogaimat. Sajnos az emberi faj eme elfajzott ágának ivadéka nem értette beszédemet, s a figyelmeztetésemet sem vette észre. Helyette belépett a karámba, kezében ugyanazzal a förmedvénnyel, amiben múltkor is elbotlottam. Azt már nem! prüszköltem.
Ezúttal nem futottam el. Hagytam, hogy megközelítsen, de amikor a kötőfékemhez közelített, kicsit elfordítottam a fejem. Mivel így mindkét kezére szüksége volt, ezért visszahúzta, hogy a futószárat karjára téve felszabadítsa a másikat is. Most vagy soha! gondoltam, és miközben beleharaptam a kötegbe, hátraugrottam, ezzel a mozdulattal gyakorlatilag megfosztva ellenfelemet legerősebb “fegyverétől“. Mikor már elég messze voltam, elhajítottam.
Lesunyt füllel közeledtem a meglepett ember felé.
– Te… teee… – arcán végtelen harag ült. – Hogy merted? Tiszteletlen dög! – emelt rám kezet.
Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy elugorjak, így nem talált el. Erre a kudarcra láthatólag még jobban feldühödött, de mostmár visszanyerte önuralmát. Körülnézett a karámban, olyan tárgyat keresve, ami esetleg segítségére lehet.
Az ostor az egyik oszlopnak támasztva állt. Kicsivel mellette pedig a földön feküdt a pisztolya. Elmosolyodott. Szinte láttam, hogy mit gondol. Képes lenne rá? Nem kérdés. Nem érheti el! villant át agyamon a gondolat, de a férfi addigra már futott is a kerítés felé. Nem mehet el innen élve! módosítottam. Őrült vágtába kezdtem, aminek következtében sokkal gyorsabb voltam nála. Egy ügyes mozdulattal elé vágtam. Most kezdődött a játszma nehezebb része. Öt-tíz méter távolságban kell tartanom, amíg ki nem találok valamit.
Már is megpróbált kikerülni, de újból útját álltam. Pár ilyen próbálkozás után már kezdtem kifáradni, és ez meg is látszott rajtam. Ellenfelem pedig egyre kárörvendőbb mosolyt öltött. Nem bírom már sokáig… de mit tehetnék? alighogy ez a kérdés formát öltött a fejemben, halványan, de már tudtam is rá a választ.
– Most nem érek erre rá! – rúgott bele türelmetlenül a bokámba. Ez már végleg eldöntötte a kérdést.
Felágaskodtam, és mielőtt bármit is tehetett volna, felette álltam. Még egy félágaskodás… patám a mellkasán csattant… egész súlyommal ránehezedtem… egy harapás a biztonság kedvéért…
Mire rájöttem, hogy mit tettem, addigra már ott feküdt előttem, élettelenül.
Halott volt.
A férfi arca beleveszett a homályba, s a szürke köd újra magával ragadott, repítve időn és téren át. Öntudatlanul hagytam magam, mivel már nem ez volt az első. Gondolataim, mint szabadon engedett pillangók, tovaszálltak, s körvonalaik is lassan elenyésztek. Egy vergődött csupán a fejemben, kétségbeesetten, tényszerűen, vészjóslóan, először szárazon közölve: igaza volt. Aztán egyre érthetetlenebb alakokat öltött, felvette a múlt hangjait, de ezek már a közelmúltban lejátszódott eseményekből verődtek vissza. Vigyázz! kiáltotta az egyik. Ő maga félelmet és határt nem ismer… zengte a másik.
Nagy nehezen felküzdöttem magam a felszínre, és lassan kinyitottam a szemem. Az a ló Ábránd volt. Az a ló ölt. Mikor már képes voltam normálisan gondolkodni, sikerült felfognom, mit is tett valójában kedvencem. Ölt… de csak azért, mert kínozták. Nem tehetett róla…
A szemem lassan kezdte felfogni a külvilágot. Még mindig az istállóban voltam, ami láthatólag senkinek sem tűnt fel. Az imént még lármázó lovak most egykedvűen ropogtatták a szénájukat. Lassan feltápászkodtam, miközben körülhordoztam a tekintetem a kopott deszkafalakon, a roskadozó boxokon és a földön itt-ott elszórt, rothadásnak indult szalmaszálakon. Furcsa… az előbb még nem ilyen volt az istálló gondoltam. De persze nem biztos. Lehet, hogy csak nem figyeltem meg eléggé. Vagy… amilyen gyorsan eszembe villant, olyan gyorsasággal vetettem el a gondolatot. Nem. Nevetséges.
Folytattam utamat a nyerges felé. Az ajtó teljesen nyitva volt, mintha valaki kivágta volna, aztán nem tudta volna visszacsukni. Aztán visszaemlékeztem… és végigfutott a hátamon a hideg. Na jó vette át az irányítást realista énem csak egy csutakolókeféért jöttem. A többivel nem érdemes foglalkozni. Összeszedtem a bátorságomat, és beléptem. Az első gondolatom az volt, hogy erre a helyiségre ráférne egy nagytakarítás. Vagy inkább rögtön kettő. Mindenesetre a por néhol felismerhetetlenségig ellepte az egyes tárgyakat, amiket valószínűleg nem gyakran használtak. Ezekkel kontrasztban állva pedig ott volt egy szétszedett kantár tisztításhoz előkészítve. Ez a hely egyre furcsábbgondoltam, miközben óvatosan megközelítettem egy ládát, és lefújtam róla a port. Rögtön megbántam, ugyanis ez hatalmas porfelhőt vont maga után. Hátraléptem, majd mikor leült a por, erőt vettem magamon, és kinyitottam. Bingó! néztem az előkerülő ápolóeszközökre. Magamhoz vettem az egyik kefét, és kiléptem a nyergesből. Már éppen az istálló ajtaja felé indultam volna, amikor egy hangos röhögés érkezett az udvarról.
– Hallod, Fred, ekkorát még én se hazudtam! – mondta valaki.
– Szegény öreg, azt hiszi, dolgozunk – szólalt meg egy ismerős hang.
Egy pillanatig dermedten álltam. Csakugyan nem képzelődöm? De gondolkodásra nem volt idő. Az istállónak volt egy másik ajtaja, odaugrottam, résnyire kinyitottam, kicsusszantam rajta, és már kint is voltam. Habár mindezt egy másodperc alatt, ösztönszerűen cselekedtem, valami mégis fekeltette a figyelmem. Az istálló falán egy 2005-ös naptár függött, tisztán emlékszem rá. De hát most nem is 2005-öt írunk!nevettem fel magamban. Aztán lassan, nagyon lassan kezdtem felfogni, hogy mit is jelent ez. 2005. Évekkel ezelőtt volt. 2005. Ábránd ekkor volt egyéves. 2005. Ekkor estem le a lóról. 2005…
2005-ben rekedtem.
Lélegzet-visszafojtva füleltem. A lassan körvonalazódó elképzelés veszélyes gyorsasággal fordult valóságba az egyik férfi személyét illetően. Nincs kétség: ő volt. Tehát ahelyett, hogy a jelenben találtam volna magam, most csak még jobban visszamentem az időben. De mit akar tőlem a sors? Miért kell itt lennem? Ezekre a kérdésekre nem tudtam választ kapni.
Hallottam, ahogy bemennek az istállóba. Az egyik ló idegesen felhorkant.
– Fogd be, vén gebe! – morogta Fred.
– Ezek szerint már te is beszélsz a lovakhoz? – hangzott egy csipkelődő megjegyzés, majd kicsivel később egy halk “áu“, megfűszerezve egy kis káromkodással.
Ez a Fred elég agresszív lehet gondoltam. Ha tudná! tettem hozzá, és erre még én is elborzadtam. Nem, még magamnak sem akartam befejezni a gondolatot. Idegenkedtem attól, hogy ennyire higgadtan kezeljem a témát. Nem akartam rá hasonlítani.
– Mikor jön a következő adag? – kérdezte váratlanul egy hang. Erre egy kis csend után komoly, megfontolt válasz érkezett.
– Legkésőbb egy hét múlva. Luckas azt mondta, nem szabad elkapkodni a dolgot.
Egy pillanat! Luckas?! Ugye, nem arról a Luckasról van szó? Ha lehet, még feszültebben figyeltem minden egyes szóra.
– Igaza van – helyeselt a másik. – A végén még valami kotnyeles túlbuzgó kopó felfigyel az összefüggésekre.
– Mégis… mi lesz, ha lebukunk? Szélnek eresztjük a bizonyítékokat?
– Mást nem nagyon tehetünk. Nem tudod, hogy az öreg kit jelölt meg örökösének?
– Állítólag van egy fia. Miután elpatkol, ő fogja megkapni az egész birtokot. Ha viszont neki feltűnik, mit csinálunk, akkor nekünk annyi.
– Azért ne siessük el a dolgot. Lehet, hogy meg tudjuk győzni. Ha átállítjuk a mi oldalunkra…
Tompa puffanás hallatszott.
– Eszedbe ne jusson! – sziszegte Fred vészjóslóan. – Azt hiszem, világosan megmondtam, hogy semmilyen kockázatot nem vállalhatunk!
– Ér… értettem – mondta vékony, elhaló hangon a másik, mint akit fojtogatnak. Ez a feltételezés valószínűleg nem is állt olyan távol a valóságtól.
Egy kis szünet állt be. Ezt arra használtam fel, hogy megpróbáljam feldolgozni az imént hallottakat – sikertelenül, ugyanis folyton csak arra bírtam gondolni, hogy Luckas egyszerűen nem lehetett bűnöző. Biztos nem ő volt. Nem, hisz az lehetetlen! Még magamat is megleptem, mennyire szeretném ezt észérvekkel is alátámasztani, de nem találtam egyetlen épkézláb okot, miért ne csatlakozhatott volna ezekhez az alakokhoz.
– Sőt, még óvatosabbnak kell lennünk – húzott vissza a valóságba Fred hangja. Egyben ráébresztett arra is, hogy nekem most figyelnem kéne.
– Igen, óvatosabbnak – ismételte alázattal a társa.
Mennyire jellemtelen! Helyesel, csak hogy újra a kegyeibe férkőzzön! ez volt az első gondolatom, aztán rájöttem, hogy én se viselkednék máshogy a helyében. Nem sok embernek van bátorsága szembeszállni egy hozzá hasonlóval.
– Menjünk, nézzük meg a korábbi szállítmányt – hallottam, ahogy először kinyílik, majd becsukódik az istálló ajtaja, tehát nagy valószínűséggel kimentek.
Követnem kell őket gondoltam. Akármibe is csöppentem bele, még mélyebbre kell ásnom magam ahhoz, hogy meg is értsem. Talán jobban járnék, ha nem is tudnék semmiről vetettem fel. De mostmár mindegy állapítottam meg, miközben már osontam is az egyik sarokhoz, hogy megnézzem, merre mennek.
Óvatosan kinéztem, de vissza is kaptam a fejem, mert láttam, hogy felém jönnek. Gyorsan, amilyen halkan csak tudtam, megfordultam, és az épület másik oldalához húzódtam. Tisztán láttam, ahogy feltűnnek és a hátsó épületek felé veszik az irányukat, háttal nekem. Mikor már eltűntek a láthatáron, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Mit keres itt, kisasszony? – hallottam a hátam mögül.
A hang hallatán megpördültem a tengelyem körül. Tudtam, hogy számítanom kellett volna rá, de Luckas láttán mégis összerezzentem.
– Mit keres itt, kisasszony? – ismételte meg a kérdést.
– Luckas… ugye te nem vagy bűnöző? – kérdeztem cérnavékony hangon, mit sem törődve azzal, hogy talán nem is tudja, ki vagyok.
– Ho…honnan tudod a nevemet? Honnan tudod, hogy… – lepődött meg.
– Ez most mindegy – ráztam meg a fejem észbekapva. – Csak azt szeretném tudni, hogy mi közöd Fredhez és ahhoz a másik fickóhoz – néztem a szemébe.
Habozott. Nem bízott bennem. Tudom, elég abszurd, hogy feltűnik egy lány a semmiből, a neveden szólít és megkérdezi, hogy tolvaj vagy-e. De velem ennél különb furcsaságok is történtek, ennek megfelelően azt hiszem, ez még elmegy. Amíg ezt végiggondoltam, nem vettem észre, hogy a férfi megkerül. Mire feleszméltem, a fejem az istálló falán koppant, s a két munkától megerősödött kéz a vállamat fogva szorított, egyúttal elzárva minden menekülési lehetőséget.
Ó, én balga! Egyáltalán, miért kellett ebbe beleártanom magam? A másik kettő itt van a közelben. Ha Luckas kiált, akkor idejönnek, és… ehelyett csak ideges suttogást hallottam.
– Mennyit tudsz? – méregetett. Ez már nem az a kedves, mosolygós lótulajdonos volt, akit megismertem. Azaz fordítva. Nem az volt, aki lesz pár év múlva. Vajon mi történt, hogy ennyire megváltozott? Vagy helyesebben: mi fog történni?
– Ne…nem sokat – dadogtam. – Ki…kihallgattam őket. Arról beszéltek, hogy mikor jön a következő adag… meg hogy azt mondtad, nem szabad elkapkodni… meg hogy mi lesz ha lebuknak… meg valami öregről is beszéltek… ennyit tudok csak… én csak… Luckas, mi folyik itt? Mibe keveredtél? – szaggatottan, de elmondtam a lényeget, de a végére már könnybe lábadt a szemem. Éreztem, ahogy lazul a szorítása, aztán el is engedett. Sóhajtott.
– Sajnálom – hajtotta le a fejét.
– De… mi történt? – kérdeztem szelíden.
Körbenézett, mintha attól tartana, hogy figyelnek minket, aztán vett egy nagy levegőt. – Eleinte nem vettem észre semmit. Később nyerítéseket hallottam a régi tanyarészről, de mivel arra vezet el a lovaglóösvény, nem gondoltam semmire. Aztán… a takarmány kezdett gyorsabban fogyni. Idegen lószállítók jöttek-mentek… és a sofőröket legtöbbször Freddel együtt láttam. Megkérdeztem, hogy mit jelentsen ez. És ő elmondott szép sorban mindent. Értéktelen csikókat lopnak, ideszállítják és betörik őket, aztán jó pénzért eladják a feketepiacon. Megfenyegetett, hogyha nem dolgozok vele együtt, akkor eléri, hogy elbocsássanak. Tudod, nekem nagyon fontosak az itteni lovak, és szerettem volna felügyelni, hogy mit csinálnak itt ezek a gazfickók… főleg amikor a farm tulajdonosa megbetegedett és ágynak esett, már nem voltak olyan óvatosak. Időközben viszont kezdtem valahogy… megbékélni a helyzettel. Már sokkal többet elnéztem nekik. Aztán megláttam azt a lovat… az az izzó tekintetű, tüzes csődör, aki annyira küzdött ellenük… egyiküket meg is sebesítette… ő ébresztett rá, hogy rossz dolog, amit csinálunk. Mióta megláttam, minden egyes nap lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy hagyom ezeket a gazembereket… ezért is mondtam nekik, hogy jobb lesz óvatosnak lenni… de valójában ez csak időhúzás… nem tudom, mit tegyek – fejezte be mondandóját kétségbeesetten.
Egy ló ébresztette rá, hogy rosszat tesz? – Az a ló… nem egy almásszürke volt? – ez volt az első kérdés, ami eszembe jutott.
Csodálkozva emelte rám a tekintetét. – De – felelte.
– Nem Ábrándnak hívták? – csak róla tudtam elképzelni, hogy megváltoztasson valakit.
– De – válaszolt hitetlenül. Rájöttem, hogy ennél ésszerűbb kérdéseket is feltehetnék.
– Miért nem fordulsz a rendőrséghez?
– Nincs elég bizonyítékom ellenük, ráadásul hallhattad, hogyha szólnánk a rendőrségnek, elengednék az összes lovat, mielőtt ideérnének.
– Annyi lovat mégsem lehet nyom nélkül eltüntetni olyan rövid idő alatt! – vetettem ellen.
– Ők képesek rá – rázta meg a fejét. – És ha a rendőrök nem találnak semmit, akkor utána meg fogom kapni a magamét tőlük…
– És ha feltartanánk őket? – kérdeztem, latolgatva a lehetőségeinket.
– Nem is tudom… – kezdett bele, de nem tudtam meg, hogy mit akart mondani.
Egy éles nyerítés rázta meg a levegőt.
A felismeréstől megdermedve, mintha tudatom nem akarná, hogy felfogjam a valóságot, önkénytelenül nyújtottam ki a kezem. Egy nagy, kövér esőcsepp pottyant a tenyeremre. Abban a pillanatban megértettem mindent: már átéltem ugyanezt, ugyanakkor, ugyanott. Csak éppen más testében. Vajon mit akar tőlem a sors? Változtassam meg a múltat, vagy páholyból nézzem, ahogy újra megtörténik minden? Az utóbbi gondolatra megborzongtam.
– Ábránd! – kiáltottam volna, de csak egy izgatott suttogás fért ki elszorult torkomon. Futva indultam a hang forrása felé, de egy erős kéz megmarkolta a karom és visszarántott.
– Lassan a testtel, kisasszony! – hallottam a jól ismert hangot.
– Eresszen el! – sziszegtem, mert nem értettem, miért tart vissza. Mielőtt észbekaphattam volna, újra az istálló falánál találtam magam, elzárva minden menekülési lehetőségtől. – Én… én csak… hallottam a nyerítést… Ábránd volt, az a ló, akiről mesélt… az én Ábrándom… Luckas… az a ló meg fogja ölni Fredet! – nem akartam elhinni, hogy Luckas ilyen durván bánik velem. Ennyire nem bízik bennem?
A férfi egy darabig némán meredt rám, úgy tűnt, az imént hallottakat latolgatja. – Akárhogy is legyen… nem szabad elhamarkodottan cselekednünk – suttogta. A következő pillanatban, mielőtt bármit is reagálhattam volna, oldalra rántott, ő is mellém lapult és visszatartólag, ökölbe szorított kézzel kinyújtotta előttem a karját. Fél másodperccel később már hallottam is a közeledő lépteket. Magamban fellélegeztem, mert ahol az előbb voltunk, biztos meglátott volna minket. Te jó ég! Honnan tudta…? nem fejeztem be a gondolatot.
Ajtó nyílt s csukódott. Kicsivel később Luckas leengedte a karját. – Itt a lehetőség! – suttogta izgatottan. Nem kellett elmagyaráznia, mire gondol.
Az istállóajtóhoz osontam és vártam, amíg Luckas bement. Nem tudom, miért bíztam meg benne ennyire, de jó ötletnek tűnt.
– Helló, Charles! – köszönt derűsen a másiknak.
– Szia Luckas – köszönt vissza Charles kicsit meglepetten. – Nem úgy volt, hogy ma szabadnapot veszel ki?
– De, csak gondoltam, kijövök megnézni a lovakat… – beleharaptam a szám szélébe. Most kell improvizálnia, különben az egész megbukik. – Jut eszembe… melyik zablát is használjátok a csikókhoz?
– Azt a… izé, nem tudom a nevét… – látszott, hogy a másik – ahhoz képest, hogy lovardában dolgozik – elég keveset ért a lovakhoz.
– Talán jobb lenne, ha megmutatnád – hallatszott Luckas hangja.
– Rendben – újabb léptek, ezúttal a nyerges ajtaja nyílt.
Óvatosan belestem az istállóajtón, meggyőződtem róla, hogy tiszta a levegő, és beléptem. Halk léptekkel a nyerges ajtaja mögé lopakodtam.
– Itt van – hallatszott bentről. – Tulajdonképpen mit is akarsz vele?
– Semmit – válaszolta Luckas hirtelen, s a következő pillanatban már kint is volt az ajtón. Amilyen gyorsan csak tudtam, bevágtam a nyerges ajtaját.
Charles bent rekedt. És nem örült neki. Mindennek elhordta Luckast, már amit hallottam belőle, ugyanis a hangja nagy részét elnyomta a tetőn vadul kopogó eső…
– Már nincs sok időnk – mondtam, amikor felfogtam, hogy az eső tulajdonképpen Fred halálának közeledtét jelzi. – Hol van Fred?
– Ha jól tudom, még mindig a hátsó istállóknál… pontosan mit akarsz csinálni?
– Nem tudom… de akármennyire is gyűlölöm azt az embert, nem hagyhatom, hogy Ábránd megölje! Hívd ki a rendőrséget, addig én kitalálok valamit…
Az eső függönyén át, nagyon halkan, alig érzékelhetően szűrődött át a két mondat:
– Hogy merted? Te tiszteletlen dög! – mintha a hangok a múltból csengtek volna vissza. De tudtam, nagyon is tudtam, hogy ez a valóság. Amit itt és most meg kell változtatnom.
Kirohantam az istállóból, egyenesen ahhoz a karámhoz, ahol jelenleg Ábránd tartózkodott, Freddel egyetemben. Még hallottam valami olyasmit Luckastól, hogy várjak, de nem törődtem vele. Csak futottam, miközben az esőcseppek ostroma bőrig áztatott, de ez sem érdekelt. Tennem kell valamit egyre csak ez zakatolt a fejemben.
Amikor már kirajzolódtak előttem a karám körvonalai, láttam, hogy Ábránd bevág a férfi elé. Gyorsan átmásztam a kerítésen, és még mielőtt Ábránd lesújtott volna, a futásból származó lendülettel arrébblöktem Fredet. Fogalmam sincs, miért tettem vagy hogy vártam-e érte bármit is. Ábránd meglepetten nézett rám. Láttam rajta, hogy meg van dermedve, de még korántsem nyugodt le.
– Ssss… – csitítgattam a megriadt lovat. – Nem foglak bántani. A barátod vagyok – suttogtam neki, ami úgy tűnt, használt is. Lassanként elszállt belőle a feszültség. Kinyújtottam a kezem és megsimogattam a nyakát.
– Ki… ki vagy te? – kérdezte Fred meglepetten, és úgy éreztem, felfogta, mi történt volna, ha nem jövök.
– Az most nem fontos – mondtam. Remélem, a rendőrség már úton van gondoltam. Hogyan tartsam itt, amíg kiérnek?
Lövés dördült.
Ábránd felkapta a fejét, orrlyukai kitágultak, teste megfeszült, s menekülésre készen, fülét hegyezve meredt… az istálló irányába. Oda, ahonnan az előbb futottam ide. Ahol Luckas és Charles volt. Bár egész testemben remegtem és legszívesebben én is menekültem volna a lehetséges veszélyforrás elől, csak nyeltem egyet, és megpróbáltam arra összpontosítani, hogy minél nyugodtabban csengjen a hangom:
– Ábránd… kérlek, nyugodj le… mostmár itt vagyok. Mellettem nem érhet semmi baj. Kérlek, bízz bennem – suttogtam, miközben a kezem lassan közelített a feje felé, de a pattanásig megfeszült idegzetű csikó felkapta azt, s most a másik irányba nézett. Pontosabban Fredre, aki éppen elsunnyogott tőlünk.
– Hova megy? – kérdeztem, habár a kérdés elég értelmetlenül hangzott ebben a szituációban.
– Mégis mit gondolsz, kölyök, hova? – oldalazott a kerítés felé. – Nem tudom, ki vagy, azt meg pláne nem, hogy ez a vadállat – itt Ábránd hátracsapta a fülét – miért hallgat rád, de bármit is forgatsz a fejedben… – mikor elérte a kerítést, rájöttem, mit is forgat a fejében. A valódi célja a pisztoly volt. Csakhogy elszámította magát, és a fegyvere teljesen máshol volt. Elég idétlenül hatott, ahogy lehajol és a homokos földet tapogatja. A valóság azonban az volt, hogy a fegyver egy másik oszlopnál, hozzánk jóval közelebb hevert.
A másodperc töredéke alatt kirajzolódott egy terv a fejemben. Fred, miután rájött, hogy nincs ott a pisztoly, felhagyott az alakoskodással.
– Ki foglak nyírni téged és azt a hülye dögöt is! – ordította, tekintetével veszetten keresve az eszközt, mellyel ezt végrehajthatja.
– Kérlek, Ábránd – suttogtam elfojtott hangon, amit még Fred sem hallott, de a ló felém fordította a fülét. – Bízz bennem. Csak tedd azt, amit mondok… – te jó ég! Egy lóhoz beszélek, annak reményében, hogy megérti és megmenti az életem! Komplett hülye vagyok! Ez csak egy álom, ami hamarosan véget fog ér… mielőtt a józan ész befejezhette volna a gondolatot, félresöpörtem. Belesuttogtam Ábránd fülébe a tervem, erősen remélve, hogy megérti.
Fred megpillantotta azt, amit keresett, s eszelősen elvigyorodott. Most vagy soha gondoltam. Megpaskoltam Ábránd nyakát, és elindultunk. Én a pisztoly felé, Ábránd pedig azt a köteg futószárat célozta meg, amit az imént – bár az én szemszögemből nézve még korábban – hajított el.
Mielőtt Fred odaért volna, útját álltam. Elszántan néztem a szemébe, de csak gyűlölet és megvetés viszonozta tekintetem.
– Te… te… meg akarsz akadályozni? – hallottam gunyoros hangján, hogy mindjárt kitör belőle a rosszindulatú nevetés.
– Ha jól emlékszem, én mentettem meg az életét. És maga így viszonozza – helytelenítően ciccegtem, miközben ide-oda billegettem a fejem.
Úgy tűnt, sikerült egy pillanatra elbizonytalanítanom. De csak egy pillanatra. Ez is elég volt azonban a tervem megvalósításához…
– Nem érdekel! Te túl sokat láttál, ez a dög meg rámtámadt! – tekintetével kereste Ábrándot, de nem találta – ugyanis a csődör mögötte állt, szájában a futószárral, amit most felém hajított, miközben elkapta az egyik végét. A szár tekeregve kinyújtózott a levegőben, én pedig elkaptam a másik végét. Ebben a pillanatban valami különös történt. Ismeretlen érzés futott végig rajtam, és egy időre szó szerint láttam Ábránd szemén keresztül. Nem, nem ez a legmegfelelőbb szó. A lénye részévé váltam, olyan volt, mintha én lennék ő, de mégis önmagam voltam. De sajnos nem volt időm ezen a csodálatos érzésen filozofálni.
Gyorsan elindultam jobbra, és közben azon imádkoztam, hogy Ábrándnak legyen elég helye. Teljes összhangban dolgoztunk, mintha ő és én egy és ugyanaz lennénk. Szorosan megmarkoltam a szár végét, és lehajoltam, hogy ne ütközzek bele abba a szárba, amit Ábránd tartott, aki sokkal nagyobb íven mozgott, mint én.
– Mi a…? – Frednek torkán akadt a szó, mivel, mire felfogta, mit csinálunk, már jócskán befejeztük – a gazember gúsba kötve állt, a saját futószára fogságában. Odaléptem, és egy csinos, ám annál szorosabb kis masnit kötöttem a szárra, ha esetleg – ki tudja miért – Frednek kedve támadna kiszabadítania magát. Teljesen tehetetlen volt, és ha ez nem lenne elég, Ábránd megadta a kegyelemdöfést: hozzálépett, és jól irányzott lökéssel földre kényszerítette őt.
– Jó fiú – nyomtam egy puszit imádott lovam orrára. – És most megnézem, mi történt az istállóban – itt nyeltem egyet. – Addig maradj itt, és vigyázz erre a kedves úriemberre – biccentettem a leginkább hernyóra hasonlító Fred felé. Ábránd intelligensen bólintott, én pedig átmásztam a kerítésen, és az istálló felé vettem az irányt.
Nagy gombócot éreztem a torkomban, mivel úgy emlékeztem, Luckasnál nem volt fegyver. De lehet tévedtem…
Az istálló irányából újabb lövés hallatszott.
Tüsszentettem egy nagyot. Francba gondoltam ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan meg lehet fázni? Bár hozzá kell tennem, hogy már legalább fél órája kint szaladgáltam az esőben, és ez nagyban hozzájárult egészségi állapotom romlásához. De most nem törődtem vele. Egy örökkévalóságig tartott, mire megláttam az istálló épületét. Lélekszakadva rohantam, minél előbb véget akartam vetni ennek a rémálomnak. Mi van, ha Charles kiszabadult? Mi van, ha megsebesítette Luckast? Vagy ami még rosszabb: mi van, ha…?
Mi van, ha rémeket látsz? ugrott be a békés, mosolygós Luckas arca. Az emlék úgy mellbevágott, hogy meg kellett állnom. A térdemre támaszkodva, vadul lihegve csodálkoztam. Mikre nem képes az agyunk! Még a leglehetetlenebb helyzetekben is előránt rég elfeledett emlékeket, amik valószerűtlenül illenek a szituációba. Azt hiszem, “a történelem ismétli önmagát“ állítás rám duplán igaz. Észre sem vettem, milyen közel kerültem az istállóhoz. Léptek zaját hallottam. Csak óvatosan! szólalt meg a fejemben Luckas hangja, amikor nekilódultam, azzal a szándékkal, hogy berontok az istállóba és megnézem, ki lépked. Helyette megfogadtam a tanácsot és ugyanoda húzódtam, amikor Fred és Charles beszélgetését hallgattam ki. A léptek futás hangjává sűrűsödtek, míg végül elhalkultak és belevesztek az eső morajlásába. A személy – akárki is volt az – a másik ajtón hagyta el az istállót, méghozzá elég sietősen. Amikor végiggondoltam a lehetőségeket, a fejemben megkondult a vészharang. Az esetleges veszéllyel mit sem törődve, kétségbeesve, hogy talán a legrosszabb látvány tárul a szemem elé, berontottam a helyiségbe.
– Luckas! – kiáltottam elfúló hangon. Sajnos, a gyanúm beigazolódott.
A nyerges ajtajának zárja szét volt lőve, Luckas pedig a földön feküdt – fejénél egy hatalmas vértócsa. Fejbelőtték.
Legszívesebben sikítottam volna, elszaladtam volna innen, jó messzire, ki a világból – helyette térdre rogytam egykori barátom mellett, s egy hangot sem bírtam kinyögni a feltörő könnyektől. A kezembe temettem az arcomat, és meg-megrázkódó vállal zokogtam. Nesze neked, látomások! Miért kell ennek pont velem megtörténnie?! Megmentettem egy bűnözőt, hogy elveszítsek egy barátot – jó csere, mondhatom! Hogy szúrhattam el ennyire? Végig azt hittem, hogy jót teszek. Hogy jó irányba tartok. És most itt a végeredmény. Nesze neked, Emma! Miért?! Hogy tehetném jóvá… Hogy történhetett meg mindez? Természetesen az egész az én hibám. Az enyém… csak az enyém… hogy lehettem ennyire ostoba…? A gondolataim egyre összefüggéstelenebbek lettek, végül már csak a bűntudat, a gyász és az önmarcangolás foszlányai keringtek bennem, feledtetve minden mást.
Míg végül meghallottam azt az ismerős hangot, amit legtöbben csak addig hallunk, amíg elhúz mellettünk az utcán: a rendőrautó szirénáját. A zokogás alábbhagyott, mintha a levegőt is kicsit lassabban vettem volna. Résnyire kinyitottam a szemem, s észrevettem azt, amit először nem: Luckastól jókora távolságra rúgva egy kis mobiltelefon hevert. Luckasnak volt ideje felhívni a rendőrséget!
Lassan, nagyon lassan összeállt a kép. Fred megkötözve, Charles pedig elszökött, de ha van elég bizonyíték, akkor talán nem csak a gyilkosságot vizsgálják ki, hanem… gyorsan körülnéztem, segítséget keresve. A nyerges ajtaja mellett megpillantottam egy saras patakaparót, s már tudtam is, mit fogok tenni. Nem tudom, miért tettem. Talán előre megéreztem, hogy… szóval felkaptam a kaparót, a falinaptárhoz fordultam, és szabálytalan vonalvezetéssel, girbe-gurba betűkkel, de talán még olvashatóan felírtam: “A lovak a hátsó istállóban lopottak. Az egyik tolvaj megkötözve a karámban, a másik elszökött. A karámban lévő ló is lopott.“ Nem tudtam, mit írhatnék még. És nem is volt már rá lehetőségem. A kaparó kihullott a kezemből, és még mielőtt észbekaphattam volna, a földön találtam magam. Nem éreztem semmit, egyáltalán semmit, gondolatok és reakciók nélkül hallgattam az erősödő szirénát, majd ahogy a kocsi lefékez, a léptek zaját nyikorgó kavicson, és… és aztán semmi. Már nem is hallottam semmit. Szorosan lehunytam a szemem, bár nem lett volna rá szükség, mert amúgy sem láttam semmit. Tudtam, hogy mi következik, ezért csak hagytam magam. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem semmit. Csak hagytam, hogy sodorjon az idő áradata.
Nem tudom, meddig feküdtem a földön, de amikor magamhoz tértem, akkor sem mozdultam hosszú ideig. Végül lassan kinyitottam a szemem, de beletelt egy kis időbe, mire látni is tudtam. De így is csak üveges szemmel meredtem magam elé.
Egészen addig, amíg meg rázkódtam egy váratlan tüsszentéstől.
Kényszerítettem magam, hogy felálljak. Vajon mennyi lehet az idő? Nem tudtam. Még mindig zsibbadt voltam. Mintha az agyam nem akarná, hogy felfogjam a történteket. Luckas nem volt többé. De akkor vajon… Ábránd is itt van-e? Túl fáradt voltam a gondolkodáshoz. Már arra sem emlékeztem, miért vagyok itt egyáltalán. Odasétáltam az istállóajtóhoz, amin bejöttem, és erőtlenül nekitámaszkodtam, hátha kinyílik. Természetesen nem nyílt ki. Vettem egy nagy levegőt, hogy megpróbáljak némi életet is vinni a mozdulataimba, de ekkor a nyerges ajtaja bevágódott mögöttem.
– Na ne… ez tiszta de ja vu – motyogtam az orrom alatt, még arra sem véve a fáradságot, hogy megforduljak és megnézzem, mi történt. Ezért aztán hideg zuhanyként ért az ismerős hang:
– Minden rendben, Emma? – na, erre mintha visszaszállt volna belém az élet: megpördültem a tengelyem körül, és hatalmas, csodálkozó szemeket meresztettem… Luckasra. Nem tudtam elhinni. Ő volt az, teljes életnagyságban.
A fejemben kavargó gondolatokkal, némán bámultam, amíg a férfi átsétált az istállón, és segített nekem kinyitni az ajtót.
Tehát nem halt meg. De hogyan… Hisz láttam! sehogy sem fért a fejembe. De szerencsére azt az egyet felfogtam, hogyha nem viselkedek normálisan, akkor hülyének fog nézni. Ha nem ő, akkor más.
– Minden rendben, Emma? – ismételte meg a kérdést aggódva.
– Igen… minden rendben. Csak örülök, hogy élsz – mosolyogtam rá. Ő pedig visszamosolygott. Bár ebben a mosolyban volt valami, ami nem illett oda, de ezen most nem filozofáltam.
– Ábránd… – csúszott ki a számon, habár eszem ágában sem volt tudtára adni, mennyire aggódom kedvencemért.
– Mi van vele? – nézett rám furcsán.
– Ööö… amikor legutóbb otthagytam a karámban, nagyon nyugtalan volt – improvizáltam. És jól. Ugyanis ez volt a valóság, habár csak később jöttem rá, hogy az igazat mondtam.
– Mostmár jól van. A kis barátod lenyugtatta – mosolygott rám.
Hogy mi?! A kis barátom? a csodálkozástól annyira ledöbbentem, hogy majdnem megálltam a legelőhöz vezető utunkon. De szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna. – Az jó.
Amikor odaértünk Ábránd legelőjéhez, két dolgot is észleltem: először is, hogy lekerült a kerítésről a “Vigyázat! Életveszély!“ felirat, másodszor, hogy George a kerítésen belül áll és Ábránd fejét simogatja. Na, ez volt a nem mindennapi.
Aztán beugrott. Mivel Ábránd nem ölt meg senkit, ezért George-nak sincsenek kételyei vele szemben, tehát… tehát minden rendben van. Azt hiszem, jobb lesz, ha elfelejtem a múltat, és a mának élek. Igen, ez mindenféleképpen jobb lesz így.
Bemásztam a kerítésen és egyenesen a mén felé vettem az irányt. Amaz egy hangos, vidám nyerítéssel köszöntött, elhúzta a fejét George-tól, és hozzám ügetett. Nevetve megpaskoltam a nyakát.
– Hé! Ez a ló jobban kedvel téged, mint engem! – durcáskodott George, de a szeme mosolygott. Ábránd a fejével kedvesen megbökdöste, mire ő sem bírta tovább, és elnevette magát.
Úgy tűnt, a csődör élvezi, hogy a figyelem középpontjában lehet, mert horkantott egyet. Nyomtam egy puszit az orrára, mire ő hozzámdörgölte a fejét.
Míg mi Ábránddal bohóckodtunk, nem vettünk észre valamit, ami talán fontos lehetett volna számunkra. Legalábbis nekem biztos, hogy fontos lett volna.
Észre sem vettem, mennyire elment az idő. Mire észbekaptunk, már besötétedett.
– Mennünk kéne – szólalt meg George. – A többiek már biztos minket keresnek.
Ebben teljes mértékben egyetértettem.
Ábránd panaszosan nyerített utánunk, ezért fájó szívvel hagytam ott. Miközben a szállás felé baktattunk, végignéztem a mellettem sétálgató George-on. Vajon tényleg minden ugyanúgy van és csak az ő hozzáállása változott meg? Vagy megváltozott más is? Eszembe jutott a Laurával – nemrég – folytatott beszélgetésem, és megborzongtam. George oldalra sandított, és kérdően nézett rám. Nyeltem egyet.
– Mi… – kezdtem bele, de meggondoltam magam. – Mióta voltál ott Ábrándnál?
– Azóta, hogy te berohantál az istállóba – sóhajtott, mintha gyónna. – Tudod… nem csak te vagy az egyetlen, aki kijárt ahhoz a lóhoz. Én is gyakran voltam nála. Féltem tőle… nem tudom, miért. Emma, én még sohasem féltem. Legalábbis ennyire nem. Ennek akartam véget vetni, ezért látogattam meg azt a lovat… és… láttam, mennyire jóban vagytok egymással. Megpróbáltam én is közelíteni felé, de minden alkalommal ugyanúgy elutasított, mint téged először. Aztán… a legutóbbi beszélgetésünk után megváltozott a hozzáállásom. Nem tudom miért… nem emlékszem… – a homlokát ráncolva próbált visszaemlékezni.
Elmosolyodtam. – De mostmár téged is elfogad, igaz? – kérdeztem.
– Igen – villantotta rám azt az ismerős vigyorát.
– George, Emma! – hallatszott az ofő kiáltása, mire mindketten összerezzentünk. – Hol voltatok?
Jaj.
Egy alapos kifaggatás és egy még alaposabb fejmosás után hullafáradtan indultam meg a szobám felé. Gyorsan lefürdök és aludni fogok, mint a bunda. Gondolkozni ráér holnap gondoltam. Ó, én naiv! Az igazi szenvedés még hátravolt.
Csendesen nyitottam be a szobába, hátha a többiek már alszanak. Ezért aztán igazán meglepődtem, amikor három visító fúria rontott nekem, élükön Laurával.
– Hol voltál? George-dzsal, igaz? Mit csináltatok? Csak nem…? – kérdezgettek egymás szavába vágva egyre kínosabb kérdéseket.
– Fáradt vagyok – csak ennyit bírtam kinyögni.
– Nem érdekel, halljuk, halljuk, halljuk! – kántálták. Az alvásnak lőttek. Remek. Megadóan feltettem a kezem.
– Rendben – hangos visítás a részükről. – De most lefürdök.
Meglepő módon hagyták, hogy elhagyjam a szobát. Talán azért, mert megígértem nekik, hogy válaszolok a kérdéseikre. És mert tudták, hogy visszamegyek. Elvégre hol aludnék máshol? Ábránd mellett szólalt meg lóbolond énem, de gyorsan elfojtottam. Fürdés közben megpróbáltam gondolkodásra bírni az agyam, hogy kitaláljak valami elfogadható sztorit, de nem ment. Tulajdonképpen miért is hazudozom? Nem mondhatnám meg nekik egyszerűen az igazat? Természetesen kihagynék belőle pár részletet, például azt, hogy megváltoztattam a múltat, meg hasonlók. De valami legbelül olyan erősen tiltakozott ez ellen, hogy szinte már fájt. Már ahhoz is fáradt voltam, hogy megvívjam ezt a kis csatát magamban. El kellett tennem holnapra. Ahogy magamat is. Ehhez viszont az kell, hogy elhárítsam a szobatársaim kérdéseit. És ez igen nehéz feladatnak bizonyult.
A folyosón sétálva próbáltam kitalálni, hogyan utasítsam el őket anélkül, hogy megsértődnének és – ismerve Laurát – ezért porig aláznának. A válasz sehogy. És ez nyugtalanított.
A gondolataimba mélyedve észre sem vettem merre tartok, ezért erősen meglepődtem, amikor egy kanyarban beleütköztem George-ba.
– Ehm… bocs – léptem ki oldalra, hogy folytassam utamat, de a fiú elém állt. – Mi az? – kérdeztem elcsigázott hangon.
– Rossz irányba mész – világosított fel. És tényleg. Most, hogy végiggondoltam az utam, rájöttem, hogy a legutóbbi helyen rosszfele fordultam.
– Akkor már megyek is vissza – fordítottam neki hátat rosszkedvűen. De most is elém vágott. – Mi van? – kérdeztem a szükségnél talán kicsit udvariatlanabbul.
– Emma… jól vagy? Csak mert… aggódom miattad. Mármint… mióta visszajöttünk, nagyon furcsán viselkedsz… – ügyetlenül keresgélte a szavakat, miként fejezhetné ki magát.
– Fáradt vagyok – válaszoltam unottan, mintha évek óta ugyanezt az egy mondatot ismételgetném.
– Biztos, hogy csak ez a baj? – kérdezte, és mostmár tényleg kihallatszott a hangjából az aggodalom. Már a nyelvem hegyén volt a gépies “igen“, amikor a szemébe néztem. Úgy éreztem, nem leszek képes többé hazudni. Legalábbis ma nem.
– Nem – mondtam halkan, még mindig a tekintetét fürkészve. Egy pillanatig összeszorítottam a fogam, mintha nem akarnék többé már megszólalni. Aztán megszólaltam és olyan gyorsan kezdtem beszélni, mintha a következő pillanatban már nem lenne lehetőségem arra, hogy elmondjam azt, amit akarok.
Mindent elmondtam. Kezdve onnan, amikor először megláttam Ábrándot, egészen mostanáig. Egy apró részletet sem hagytam ki. Sem Fredéket, sem Luckast, senkit és semmit. Az egész mindenséget elhadartam, ami két nap leforgása alatt történt velem, bár úgy tetszett, mintha két év eseményeit sorolnám el. Csak dőltek belőlem a szavak, de közben nem mertem ránézni. Mert nem csak azt mondtam el neki, ami történt velem, hanem minden egyes gondolatomat is.
– És mivel Laura sokáig nem látott se engem, se téged, most azt hiszi hogy mi, izé… szóval érted, és most mivel hosszú ideig eltűntünk és csak sötétedés után jöttünk vissza és ráadásul együtt, ezért most azt akarja hogy mondjak el neki mindent, mármint amit ő hallani akar, de… én nem is tudom, mit akar hallani, hogy mit kéne mondanom és hogy és nem ez az első eset hogy tanácstalan vagyok, de most nagyon fáradt vagyok és úgy érzem képtelen lennék hazudni, és most nem tudom mit tegyek – fejeztem be elég zavarosan, zihálva. Nem voltam biztos benne, hogy George felfogta, miről beszélek, hiszen olyan gyorsan mondtam… vagy hogyha megérti, elhiszi-e… sokáig nem mertem ránézni.
Amikor viszont megtettem, két hatalmas, csodálkozó, mogyoróbarna szem meredt rám értetlenül.
– Tudom, hogy ez az egész túl hihetetlen – két pislogás George részéről. – Aj, felejtsd el. Csak felejtsd el – temettem arcom a kezembe. Hát ez remek. Miért kellett ezt most elmondanom? Őrült vagyok. Igen, minden bizonnyal. És ez mind az én képzeletem szüleménye. Csakis ez lehet. Ez az egyetlen értelmes magyarázat. Eddig azt akartam elkerülni, hogy hülyének nézzenek. Most meg én mondtam el mindent. Tényleg hülye vagyok.
– Hiszek neked – hallottam George hangját.
És most volt az a pillanat, amikor nekem akadt el a szavam. Értetlenül bámultam rá, mert semmi érv nem szólt a kijelentése mellett. Valami halvány emlék derengett az elmúlt napok forgatagának ködén keresztül, s a szavak kongó visszhangja fejemben egyre ismerősebb alakot öltött.
– Hiszek neked – ismételte meg, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. És akkor beugrott. Szó szerint ugyanezt mondta, amikor kiállt mellettem Laura ellen, holott akkor még alig egy napja ismert. Ez több, mint véletlen egybeesés.
– De… de miért? Elvégre azt is mondhatnád, hogy egy őrült vagyok, aki unalmában ilyen és ehhez hasonló baromságokat talál ki – amikor ezt kimondtam, tényleg úgy éreztem, hogy igazak rám ezek a szavak.
Halvány mosoly jelent meg az arcán. – Azért, mert tudom, hogy igazad mondasz. És mert ez az egész annyira logikusnak tűnik. Mármint… annyira össze vagy kötve azzal a lóval, lehet, hogy ő így kommunikált feléd… tudod, erről még sosem beszéltem senkinek, de mindig is éreztem, hogy valami furcsa van benne, valami nem átlagos… és arra tisztán emlékszem, hogy gyűlöletet éreztem iránta, arra viszont már nem, hogy miért. Azaz, mostmár a te elbeszélésed alapján, tudtam a múltjáról. Kérdés, honnan. És hogy miért nehezteltem rá annyira miatta. De valami azt súgja, hogy ezek a változások törvényszerűek voltak. És hogy itt nem csak Ábrándról van szó… – elhallgatott.
– Akkor még miről? – ez volt az első értelmes kérdés, ami eszembe jutott.
– Charles – nézett mélyen a szemembe. Valahogy nem éreztem szükségét, hogy megkérdezzem, mire gondol. Mindketten tudtuk, és ezt nem kellett szavakba öntenünk. Hosszú ideig csak hallgattunk. Nem tudom, honnan, hisz a folyosónak ezen a részén nem volt ablak, de jött egy hűs fuvallat, minek hatására megborzongtam.
– Fázol? – kérdezte George aggódva.
– Nem – jött a gépies válasz.
– Hazudsz – hangjában mostmár nem volt nyoma az aggódásnak, ez sokkal inkább hideg, tényszerű kijelentés volt, amitől, ha lehet, még jobban megrázkódtam. – Bocs… – kezdett bele a magyarázkodásba, amikor látta rajtam, hogy mit váltott ki belőlem a reakciója.
– Nem baj – vágtam közbe. – Valójában csak nem akarok visszamenni Lauráékhoz, mert… – itt elakadtam, mivel nem tudtam pontosan leírni, mitől is félek annyira. De szerencsémre már egyszer elhadartam neki, hogy mi is a gond, ezért hamar megértette a helyzetet.
– Ha már egyszer hazudtál neki, menni fog mégegyszer is – mosolyodott el.
– Kösz – mondtam nem túl meggyőzően.
– Nyugi, minden rendben lesz. Főleg, hogy ilyen tökéletes alibid van, mint én – ha lehet, még szélesebb lett a vigyora. Furcsamód ez erőt öntött belém, és némi jókedvet is. Játékosan belebokszoltam a vállába.
– Nem vagy te egy kicsit egoista? – kérdeztem nevetve.
– Csak annyira, amennyire kell – kissé elkomolyodott, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. – Egyébként – tette a karomra a kezét. – Ha a tökéletes alibidhez egy kis látható alátámasztás kell, rám számíthatsz – nyomott egy puszit az arcomra. Azt hiszem, félig felfogtam, amit mondott. Legalábbis annyit biztosan, hogy számíthatok rá.
– Akkor… jó éjt – nyögtem ki, s habár még mindig nem fűlt a fogam a szobatársaimhoz, úgy éreztem, túl fogom élni.
– Jó éjt neked is – hangzott a válasz, én pedig nagy nehezen, de elindultam a szobám felé.
– Hány bojler vizet fogyasztottál el? – ripakodott rám Laura, amikor benyitottam a szobába.
– Az a szerencséd, hogy előttem fürödtél – kacsintottam rá cinkosan, mire elszállt a dühe. Úgy látszik, van, ami jobban érdekli.
Éjfél is elmúlt már, mire – némi osztályfőnöki nyomás és kilátásba helyezett intők hatására – aludni tértünk. Szinte azonnal elnyomott az álom, melyben igazán kellemetlen élményben volt részem: egy sötét erdőben botorkáltam fel-alá, keresve a kiutat, de nem leltem meg. S közben folyton úgy éreztem, hogy figyel valaki. Egyre kétségbeesetten próbáltam elmenekülni erről a rémes helyről. Felnéztem oda, ahol az eget sejtettem, de az csak komoran bámult vissza rám. Hollókat láttam elszállni a fejem felett, s arra gondoltam, milyen jó lehet nekik, milyen könnyen tudnak ők tájékozódni. Aztán amikor lenéztem a földre, megállt bennem az ütő: egy vértócsában álltam, nem messze tőlem pedig Luckas holtteste feküdt, pont úgy, ahogy legutoljára láttam. Aztán valami megmozdult a fák között. Először azt hittem, csak képzelegtem, de aztán lassan, nagyon lassan kirajzolódtak a körvonalak. Az első, amit megláttam, az a pisztoly csöve és egy széles, őrült vigyor volt. Támadómban felismertem Charlest.
De mielőtt bármi is történhetett volna, felriadtam.
Még mindig az álom hatása alatt állva néztem körbe a szobában. Rajtam kívül mindenki aludt még, hiszen – ahogy azt az órára pillantva is megállapítottam – elég korán volt még. Nem akartam visszaaludni, mert attól féltem, hogy el fogom felejteni az egészet. Mindenféleképpen el kell ezt mondanom valakinek. Pontosabban George-nak, hiszen rajtam kívül csak ő tudná értelmezni.
Halkan kikászálódtam az ágyból, s mivel úgysem terveztem visszaaludni, rögtön fel is öltöztem, mindezt olyan csendesen, hogy nem ébresztettem fel a többieket. Ám mikor elhagytam a szobát, megtorpantam. Nincs jogom felébreszteni őt. Ráadásul hogy venné ez ki magát a szobatársai előtt? De mostmár nem volt visszaút. Végigsétáltam az alvó folyosókon, melyek sötét falai enyhe nedvességet árasztottak a hajnali órában. Ahogy belegondoltam, az egész építmény inkább hasonlított egy régi kastélyra, mint egy táborozóknak fenntartott szállásra. Azon kívül, hogy a gyertyákat és fáklyatartókat égőkre és tetszetős falilámpákra cserélték, semmi nem mutatta annak jelét, hogy ebben a században lennénk.
Elérkeztem ahhoz a helyhez, ahol tegnap este beszélgettünk George-dzsal, de amikor tovább akartam menni, lépteket hallottam, ezért a falhoz húzódtam, ahol, ha szerencsém van, nem lát meg, akárki is jár itt.
Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy mi fog történni. Nem tudtam, mitévő legyek, hiszen mostmár biztosra vettem, hogy meg fog látni. Meglepetésemre a sarkon beforduló személy George volt.
– Szia, Emma! – köszönt, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
– Te sem tudtál aludni? – kérdeztem óvatosan.
– Hát, nem igazán… egyszerűen csak felriadtam. Már nem volt kedvem visszaaludni. De rád alaposan rádférne egy kiadós alvás, tegnap hosszú napod volt – nézett rám.
Sóhajtottam. – Erről akartam beszélni veled. Volt egy álmom… – kezdtem bele, és elmeséltem az egészet.
– Hollók? – kérdezte, amikor a végére értem.
Bólintottam. – Miért?
– Semmi, semmi… – sóhajtott. – Sajnálom, de ennek így semmi értelme… ezek csak elfojtott emlékek. Normális reakció, hogy a tudatalattid az álmaidban újra felhozza őket…
– Az erdő és a holló nem stimmel – vágtam közbe. – Ezek csak jelentenek valamit!
– Többet én sem tudok – vonta meg a vállát, de valahogy az az érzésem volt, hogy nem mond igazat.
Pár perc hallgatás után megszólaltam. – És… most mit csinálunk? Legalább két óra van még hátra az ébresztőig…
– Tényleg nem akarsz aludni? – próbálkozott mégegyszer, de egy olyan szúrós pillantás volt a jutalma, hogy visszavonulót fújt. – Esetleg meg akarod látogatni a paripádat? – kacsintott rám.
– Először is, a paripa heréltet jelent, Ábránd pedig nem herélt. Másodszor pedig, igen, ez jó ötletnek tűnik – mosolyodtam el, majd elindultam.
– Csak azért jövök veled, hogy el ne tévedj – lépett mellém.
– Úgy nézek ki, mint aki el bír itt tévedni? – kérdeztem gúnyosan, de a következő elágazásnál elbizonytalanodva megtorpantam. George nevetve elhúzott a helyes irányba. Vonakodva bár, de követtem.
A horizonton már egy vékony, vöröses csík jelezte a napfelkelte kezdetét, mire Ábránd karámjához értünk. A ló békésen álldogált a félhomályban, egyik hátsó lábát pihentette, s a szeme le volt csukva. Felé vettem az irányt, de legnagyobb meglepetésemre valami – vagy inkább valaki – visszarántott a csuklómnál fogva.
Hitetlenkedve néztem a fiúra. – Már megint kezded…? – hangom enyhén hisztérikussá vált a felismeréstől, hogy ugyanazokkal az aggályokkal jön elő, mint tegnap reggel, de nem így történt. Helyette inkább csöndre intett, s egy jelentőségteljes pillantást vetett az istálló felé.
Megláttam azt, amit eddig nem: a méntől kicsit távolabb, a karám másik végében öt ember beszélgetett. Háromról megállapítottam, hogy lovászok, de a másik kettőn nem látszott, hogy kik vagy mi célból jöttek ide. Rögtön tudtam, hogy Ábrándról diskurálnak, mert beszéd közben gyakran pillantottak felé. Szerencsére mi még takarásban voltunk, ezért minket nem láthattak, mi viszont láttuk őket.
Kérdően néztem George-ra, de az ő szemében is értetlenség tükröződött. Visszanéztem a csoportra. Vajon mit akarnak ezek az emberek? Luckas azt mondta, övé a ló, tehát… de… mielőtt a gondolatok tisztább képet ölthettek volna a fejemben, elvetettem őket. Azt mondta, a lovászok már nem bírnak vele! hasított a fejembe a felismerés. És ugyan mit kezdenének egy elvadult, engedetlen lóval? Egy piciny hangocska a fejemben halkan, de állhatatosan ismételgette a szót, de amikor nem akartam tudomásul venni, egyre erőteljesebb formát vett fel, a végén szinte már a fülembe sipított: Vágóhíd… Vágóhíd. Vágóhíd! Vágóhíd! Hirtelen felindulásból megindultam a beszélgető társaság felé. Azaz indultam volna, de George elállta az utamat. Félre akartam lökni, de nem hagyta magát.
– Hagyjál! – szűrtem a fogaim között.
Bármennyire is tudtam, hogy valószínűleg neki van igaza és nem kéne odamennem, az a tudat, hogy esetleg elvehetik tőlem Ábrándot – aki tulajdonképpen nem is az enyém -, elvakított. Ráadásul az, hogy pont George akart megállítani, csak még jobban feldühített.
– Nem tehetem – fogta meg a csuklómat, ezzel megelőzve egy újabb támadást. A dühöm csillapodni kezdett, de nem eléggé.
– Ó, igen?! És miért nem? – próbáltam szabadulni. Úgy éreztem, most semmi sem tud lenyugtatni. De tévedtem. A válasza pillanatok alatt lehűtött.
– Amit most akarsz tenni, az őrültség. Ábrándot nem akarják vágóhídra vinni.
Lovas történetek 