Két karkötő, két barátnő

– Bogi, kelj fel, drágám! – rázogatott anya. Amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy gondterhelt az arca. – Elkésel az évnyitóról! Milyen véleménnyel lesznek rólad a többiek?
Rápillantottam az órámra. – Dehát csak fél hét van! Bőven beérek!
– Apád elvitte magával a kocsit, és bement a városba. A legbölcsebb dolog az lesz, ha megvárjuk.
– De mikor ment el?
– Egy perce.
– A városba az odaút fél óra, tehát oda-vissza egy óra. Apa legalább fél órát ott szokott tölteni. Akkor nyolc órára ér vissza!
– Ez igaz… de mi más választásunk van?
– Vihetném Felhőt!
– Lóháton az évnyitóra? Te megőrültél?
– Miért? Jó ötletnek hangzik…
– Rendben, de az az egy feltételem van, hogy hétre készülj el!
– Meglesz! – feleltem nevetve.
Leszaladtam reggelizni, felkaptam az odakészített ünneplőt, és siettem be az istállóba.
– Szia Felhő! – suttogtam a szürke arab telivér fülébe. – Ma az edzés kicsit más lesz. Csináltunk már ilyet, menni fog!
Ugyanis egyszer lefulladt az autó, és mi mentünk be a városba bevásárolni. Fajtája ellenére elég jól tűrte. Felnyergeltem őt, és felszaladtam a szobámba. Megkerestem azt a két fakorongot, amit még kiskoromban kaptam, és két-két lófej volt mindkettőn. Előhúztam két barna, vékony bőrszíjat, és rájuk erősítettem a két fakorongot. Készen is volt a két karkötő. Az egyiket a leendő barátnőmnek, a másikat magamnak csináltam. Tudtam, hogy már az első napon barátra lelek, megéreztem. Már ki is szemeltem egy lányt az újak közül, akit a felvételin láttam. Magamhoz szorítottam a két karkötőt, de ekkor éles csiripelés hasított a levegőbe. Leszaladtam Felhőhöz, és a két karkötőt becsúsztattam a nyeregtáskába. Elköszöntem anyától, felültem szeretett lovamra, és ruganyos léptekkel elindultunk. Vagyis Felhő lépegetett, én csak ültem rajta és irányítottam. Odaértünk az iskolához. Lepattantam a nyeregből, és kikötöttem Felhőt a biciklitárolóhoz. Aki csak látta, addig nézett utánunk, amíg nem ment neki egy oszlopnak! Elindultam az iskola kapuja felé. Kicsit felgyorsítottam, majd lassú futásba kezdtem, de nem vettem számításba, hogy a sarkon figyelni kell, nehogy beleütközzünk valakibe. Sajnos későn vettem észre az előttem ballagó lányt, és szó szerint elgázoltam. Pont ő volt az, akit már kijelöltem barátnőnek! Szerencsére nem haragudott meg rám, de akkor kiesett a kezemből a két karkötő, és a járdára hullottak. A lány az egyiket megbabonázva nézte, szinte elkábította a két lófej. Nem haboztam, rögtön rávágtam:
– Tied – mondtam. – Neked hoztam.
– Az enyém? Öm… Nem fogadhatom el… Vagyis… Köszönöm, de nem… – dadogta. Tudom, hogy én is ezt mondtam volna, de mindjárt nyolc óra van. A kezébe nyomtam azt a karkötőt, amit úgy nézett, és felálltam.
– Állj fel, megvárlak. Egyébként a nevem Bogi. Téged hogy hívnak?
– Annának – felelte.
Nevetve egymásba karoltunk, és elindultunk az osztályterembe. Nem gondoltam vona, hogy még becsöngetés előtt barátot szerzek! Kiderült, hogy van lovaglási lehetőség egy közeli lovardában, akár saját lóval is. Ennek mindketten örültünk, hisz ugyanúgy szerettük a lovakat.

1 év múlva

A lovarda melletti padok egyikén ültem, Felhő kicsit távolabb volt kikötve egy itatónál. Anna azt mondta, egy perc és itt lesz, szóval vártam rá. Egyszer csak a karkötőm szorítani kezdett, és egy halvány fénycsík futott végig a bőrömön, a fakorong körül, és a lovak élethűbbek lettek a karkötő díszén. Hirtelen mozdulattal megfordultam.
– Bú! – ijesztettem halálra Annát. Eredetileg ő akart megijeszteni, de én megelőztem.
– Hú, de megijedtem! – fújta ki a levegőt. – De honnan tudtad?
– A karkötő jelzett. Tudod, hogy ha rajtam van, akkor nem tudsz megijeszteni!
– Ja, tényleg. Megyek, megkérdezem az oktatót, hogy melyik lovat lovagolhatom a mai órán.
– Rendben, megyek veled! – ajánlottam fel. Vidáman indultunk el az oktató felé, aki most tűnt fel a láthatáron. Micsoda egy nap!
Az oktató Szellőt jelölte ki Anna számára. A gyönyörű, fekete anglo-arab ma elég paprikás hangulatban volt. Amikor mindenki elfordult, odasúgtam Annának:
– A karkötőd nálad van?
– Itt van – felelte suttogva, és felvette a karkötőjét.
Megnyugodtam. Ha a karkötő nála van, nem lesz semmi baj. De tévedtem: ahogy Anna felült Szellőre, a kanca bakolni, rúgni kezdett. A nyugodt Felhő hátán óvatosan közelítettem a rakoncátlan lóhoz, hogy átvegye a pozitív energiát, ami Felhő nyugodtságából ered. Sajnos nem hatott. Láttam Szellőn, hogy készül lefeküdni, annak reményében, hogy összelapíthatja lovasát.
– Vigyázz, Anna! -sikítottam, de már késő volt. Anna ott feküdt a földön, eszméletlenül, Szellő pedig már az erdőben vágtatott. Döntöttem:
– Felhő, drága lovacskám, most kérek tőled egy nagy szívességet. Próbáld meg meggyőzni Szellőt, hogy jöjjön vissza – súgtam a lovam fülébe. Felhő értette minden egyes szavamat, s a szökevény után vágtatott. Leültem a földre Anna mellé, és imádkoztam, hogy ne legyen semmi baja. Ekkor mindkét karkötőn fényleni kezdett a két ló, és Anna kinyitotta a szemét.
– Mi történt? – kérdezte.
– Szellő ledobott téged. Jól vagy?
– Persze, de hol van most Szellő? – kérdésére elmosolyodtam. Meg is halhatott volna, erre ő meg a feltételezett merénylő után érdeklődik.
– Bevágtatott az erdőbe, és Felhő utánament – ez felesleges kijelentés volt, mert már jöttek is mindketten, Szellőn csillogott a verejték a nap fényében. – Leveszem róla a nyerget, hátha megnyugszik. Áú! – húztam el vérző ujjamat a nyereg alól, majd óvatosan felemeltem a nyerget. – Egy tű! Nem csoda, hogy Szellő ennyire rosszul tűrt meg téged a hátán! Gyere, lemossuk róla a vért, és kitisztítjuk a sebét. Jut eszembe, hol van az oktató?
A tanár most lépdelt elő a nyerges felől fütyörészve. Amikor megpillantotta Annát, meghökkent. Áhá, szóval ő volt! Egyelőre semmi feltűnés, nem akarom, ha megtudná, hogy tudom.
– Valaki Szellő nyerge alá tett egy tűt, ezért Anna majdnem meghalt. Szerintem vigyázni kéne, nehogy ez az őrült még valakinek ártson – soroltam el a vádakat.
– Öm… megyek, és szólok a tulajdonosnak, ő biztos megteszi a lépéseket a vandál ellen.
Tehát ő volt. Rebegett a szeme, tudtam, hogy hazudik. Kicseréltem Szellő kantárját egy kötőfékre, és tartottam a mostmár lenyugodott lovat, amíg Anna lemosta. Közben elmondtam barátnőmnek a gyanúmat, aki egyetértett velem. Hirtelen megszólalt:
– Te, nem lehet, hogy tud a titkunkról? – suttogta.
– De, lehetséges. Vigyáznunk kell vele.
Amíg kitisztítottuk Szellő sebét, elgondolkoztam, mi is lehet az indíték. Megbeszéltük a szüleinkkel, hogy éjszakára kint alszunk a lovardában, hiszen péntek van, nincs másnap iskola. Kiterítettük a hálózsákjainkat egy boxban, az az melletti boxot pedig kibéreltem Felhőnek a zsebpénzemből éjszakára. Kimentünk az istálló elé gyönyörködni a csillagokban, amikor észrevettem egy különös kört a hold körül. A körben lassan kirajzolódott a két lófej, pont olyanok, mint amilyenek a mi karkötőinken vannak. Anna is odanézett, de ekkor a hold pontosan a lovarda udvarára világított. A fényben észrevettem egy kis papírfecnit. Felemeltem, és elolvastam. A fecni lassú lengéssel ért földet. Anna hangosan felolvasta:
– Szeptember 8. Nem sikerült kinyírnom egyik lányt se, mert azokban a karkötőkben van valami, ami megvédi őket. De ma éjszaka megkeserítem az életüket, és megbánják, hogy megszülettek! – ez valószínüleg Edward, az oktató naplójából esett ki. Hirtelen lépéseket hallottunk a főépület felől. Odasimultam az istálló sötét oldalához, példámat Anna is követte. Mindkettőnk szemében kalandvágy csillogott. Egy merénylő van a lovardában!
Lélegzet-visszafojtva néztem ki a sarok mögül, de gyorsan visszakaptam a fejem. Legnagyobb szerencsémre Edward háttal volt nekem, mert ha meglátott volna, lett volna nekem nemulass! Anna a másik sarokról figyelte az eseményeket, hogy ne érhessen minket orvtámadás. Hirtelen egy puha orr ért a vállamhoz. Egész testemben remegve fordultam hátra, de szerencsém volt.
– Felhő! Örülök, hogy itt vagy. Egy másik ló már régen elárult volna minket – suttogtam a fülébe.
Odahívtam Annát, és belesúgtam a tervemet a fülébe, mire ő bólintott, hogy egyetért vele. Minden úgy haladt, ahogyan elképzeltük, mivel az oktató felénk közeledett.
– Most! – suttogtam bele az éjszakába.
Mindketten felugrottunk Felhőre, aki egy cseppet sem ijedt meg, annak ellenére, hogy elég érzékeny a fajtája. Előléptünk a sötétből meghökkent Edwardunk elé.
– Hát itt vagytok? Már mindenhol kerestelek titeket! – szedte össze magát.
– Mindent tudunk, azt, hogy te tetted Szellő nyerge alá a tűt, és azt is, hogy meg akarsz minket ölni! Mondd csak, kinek dolgozol? – nem kerülgettem a forró kását, hisz nem volt vesztenivalónk.
– Miről beszéltek? – tettette magát, de amikor meglátta szúrós pillantásunkat, szeme csak úgy szikrázott a dühtől. – Igen, és majdnem kinyiffantottam volna a kettőből egyet, ha ez itt nem éli túl! – mutatott Annára.
– Tudd meg, hogy minket nem lehet csak úgy kinyírni! – gurult erre dühbe Anna is. Erre Edward nem sokat tehetett, így hát Felhő kantárja után nyúlt, de hűséges lovam felágaskodott, és az elvetemült merénylő felé rúgott első patáival.
– Előbb el kell kapnod minket! – öltöttem nyelvet Edwardra.
Mondanom se kell, Edward rögtön beszaladt az istállóba egy lóért. Ez a hátránya előnyhöz juttatott minket, s mi bevágtattunk az erdőbe Felhővel. Mikor láttam, hogy Edward az istálló leggyorsabb lovával üldöz bennünket, letörtem egy hosszú ágat, és a következő két fa ágaira raktam, így Edward leesett a lóról, ami mögöttünk vágtatott. Eszembe jutott valami. Amikor a ló mellénk ért, elkiáltottam magam:
– Anna, ugorj!
Anna megértette, miért kell ugrania, s meg is tette. Ezután mindketten lefékeztük a lovainkat. Edward gyorsan felugrott, és felénk vetette magát, mi meg ketten kétfelé ugrattuk a lovakat. Megkezdőtött a fogócska. Ahányszor Edward el akarta csípni valamelyikünket, ő mindig odébbment. De ekkor láttam, hogy Edward kitalált valamit. Megpróbáltam figyelmeztetni Annát, de már késő volt. Edward kezében Anna lovának kantárszára, Anna pedig nem tudott leszállni, mert az egyenlő lenne az öngyilkossággal, ugyanis Edward kezében, igen, jól látom és nem tévedek, hogy egy pisztoly volt. Nyeltem egyet. Tudtam jól, hogy innen nincs kiút.
– Szálljatok le mindketten – utasított minket Edward, miközben én egy tervet kovácsoltam a fejemben, minden eshetőségre gondolva.
Anna szállt le először, majd Edward idejött hozzám is, magával ráncigálva Annát. Nem tehettem mást, én is leszálltam. Edward rácsapott először az istállóbeli ló farára, aki szélsebesen vágtatott el, majd Felhőre is csapott egyet, de Felhő meg sem mozdult. A második csapásra felágaskodott, majd visszahuppant, és elkezdett legelészni. A harmadikra viszont már Edward felé kapott, aki ijedtében kiejtette a pisztolyt a kezéből. Itt a nagy pillanat! A pisztoly felé nyúltam, de Edward gyorsabb volt.
– Lám csak, hősködni akarunk, hősködni? – gúnyos vigyor jelent meg az arcán.
– Igen! – szólt Anna, és egy gyors mozdulattal kicsavarta a isztolyt Edward kezéből. – Kapd el, Bogi! – repült felém a fegyver, és én még Edward előtt elkaptam.
– Tessék, Felhő! – dobtam neki, Felhő pedig fogai közé szorította, és elvágtatott vele.
Edward addig üldözte, amíg el nem esett egy gyökérben. Ám ekkor széles vigyor terült el az arcán.
– Most nincs lovatok! – nevetett gúnyosan. Anna fülébe súgtam a tervemet, és mindketten elvigyorodtunk, a karkötők pedig fényleni kezdtek.
– De van varázserőnk! – kiáltottuk. Tudtam, hogy a karkötők segítségével milyen dolgokat tudunk véghezvinni. Edward se lesz nagy falat!
Edward egy percig meghökkenve nézett ránk, aztán gúnyosan elvigyorodott. Hát már sohasem törli le azt a nyamvadt mosolyt az arcáról? Nem baj, tudunk mi még meglepetést szerezni neki!
– Azt hiszitek, beveszem ezt a szánalmas mesét? Akkor bizony tévedtek! – vetette magát Anna felé, de ő kitért az útjából. – Még mindig nem hiszem a meséteket! – vigyorgott, láthatóan nem bosszantotta fel semmi.
– Lehet, hogy te nem hiszed, de mi igen – öltöttem nyelvet Edwardra. Még a nyelvöltés és a tiszteletlen beszéd sem hozta ki a sodrából.
– Hát akkor szedd elő azt a pici szerencsét a zsebedből – ugrott felém hirtelen. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy elvétette, így a földre esett.
Anna mellé léptem. Én csak álltam, még akkor is, amikor Edward teljes erővel felénk vetette magát, és megfogtam a menekülni készülő Anna kezét. Szavak nélkül mondtam el neki a tervemet. Közben Edward vészesen közel volt, és már ránk is vetette magát, amikor… a karkötők összeértek, és egy hatalmas villanást láttunk. A következő pillanatban fehéres színű, átlátszó, félkör alakú pajzs-szerű valami vett minket körül. Edward nekiment kívülről, és meghökkenve csúszott le a földre.
– Mi a…?! Ez… ez… varázslat! Boszorkányság! – kiáltotta meglepetésében. Végre van valami, ami letörli a mosolyt a képéről!
Hirtelen a pajzs eltűnt, és Felhő vágtatott hozzánk, még mindig fegyverrel a szájában. Tehát nem ment el segítségért? Az istálló egy félórányira van tőlünk, de Felhő negyedórával ezelőtt vágtatott el. Minden veszve van, ez lerítt Edward arcáról is. De ekkor befészkelte magát a gondolataim közé egy jónak ígérkező, mégis nem kissé veszélyes terv. Ha megpróbálom, rengeteget veszíthetek, de ugyanakkor sakkban is tarthatom Edwardot. Ha nem, ki tudja, mekkora lehetőséget szalasztok el? Ekkor eszembe jutott még valami. Igen, ezt kell tennem. Az első kívánkozott a legjobb lehetőségnek, de a másodikkal még esélyt sem adhattam Edwardnak a szökésre. Magamhoz hívtam Felhőt, és kivettem a pisztolyt a szájából. A közelben volt egy tó. Kiürítettem a tárat, és a pisztollyal együtt a vízbe dobtam. Ahogy sejtettem, Edward utánúszott. Odahajoltam Felhő füléhez, és belesúgtam, mit kell tennie. Valószínüleg értette, mert Edward után úszott, és két foga közé kapta őt. Vicces látvány volt látni a hoppon maradt oktatót, aki hevesen kapálódzott. Felhő kihozta, és letette elénk. Edward szeme gyűlölettől csillogott.
– A csatát megnyertétek, de a háborút nem! – kiáltotta, és beszaladt az erdő sűrűjébe.
– A háborút még nem – egészítette ki Anna Edward -ot. Ezen nevetnünk kellett.

Mire visszaértünk az istállóba, már kihajnalodott. Az istállótulajdonos éppen most csutakolta le azt a lovat, amin Edward üldözött minket.
– Végre itt vagytok! Mi történt? – szegezte nekünk a kérdést. Már-már kicsúszott a számon az igazság, amikor Anna közbevágott:
– Valami neszre ébredtünk az éjszaka közepén, és azt láttuk, hogy ez a ló mászkál az istálló előtt. Bevágtatott az erdőbe, mi meg követtük Felhőn, de nem bírtuk elcsípni. Úgy látszik, visszajött – mesélte el saját kis történetét.
– Akkor jó – enyhült meg a tulajdonos arckifejezése.
Amikor egyedül maradtunk, megszólítottam Annát:
– Mire volt ez jó? Hazugság fogja követni a másikat. Kell nekünk ez Edward mellé?
– És mivel magyaráznánk meg azt, hogy kiszabadultunk? Ha az igazságot mondanánk, ki tudja mekkora bajba keverednénk! – vetette fel.
– Ez igaz. De mit kezdjünk Edwarddal? Ketten vagyunk egy elvetemült merénylő ellen!
– Majd kitalálunk valamit – nyugtatott meg Anna.
– Hát jó. Hogyha te mondod…
Éreztem, hogy átjárja a testem egy különös, sokat sejtető, eddig számomra ismeretlen érzés. Arra következtettem, hogy ez az érzet nem utoljára jelentkezik. Tudtam, hogy nem átlagos tanév kezdődik számomra. Vegyük sorba: a legjobb barátnőmet majdnem megölték. A merénylőt egy éve ismerem, de nem gondoltam volna róla ezt. Ott volt a lehetőség, hogy elcsípjük, mégis elengedtem. Hogy ezt miért tettem, rejtély. Most Edward az erdőben mászkál, és bármikor meglephet minket egy újabb merénylettel. Résen kell lennünk, még a karkötők tulajdonában is. Mi kell még egy izgalmas nyárhoz?
Éppen Felhőn ügettem hazafelé, amikor egy ismerős kocsi hajtott el mellettem.
– Szia kicsim! – gördült le az ablak, és megpillantottam apát.
– Szia, apa – morogtam. Nem szerettem, ha kizökkentenek a gondolatmenetemből.
– Ha jól tudom, anyád lasagnét csinált ma ebédre, mivel kimaradtál abból a finom vacsorából – mondta apa. Ettől kicsit felvidultam.
– Igazán kedves tőle – szaladt végig egy mosoly az arcomon.
Amikor hazaértünk, lenyergeltem Felhőt, és alapos gondozásba vettem. Gondosan kitisztítottam a patáját, minden egyes szőrszálról saját kézzel vettem le az odatapadt port, és a sörényét is szépen kifésültem a gyér fogazatú sörényfésűvel. Amikor a vakaróval mégegyszer átmentem a szőrén a biztonság kedvéért, apa feje bukkant föl a bokszajtó felett.
– Gyere kicsim ebédelni, mindjárt kihűl a lasagne – mondta, aztán Felhőre nézett. – És egyébként is: tudtad, hogy nem kell lekoptatni a ló szőrét?
– Megyek már. Te meg nem értesz a lovakhoz – vágtam hozzá barátságosan. – Azt se tudod, melyik a ló eleje!
– Dehogynem! Az, amelyikkel bele tud harapni a kezedbe, ha véletlenül belenyúlsz a takarmányába! – nevetett. Ezen nekem is nevetnem kellett.
A házba belépve fenséges illatot éreztem, amikor anya kivette a sütőből a lasagnét. Most éreztem csak igazán, hogy mennyire éhes vagyok. Rávetettem magam az ételre, amit gyorsan el is fogyasztottam. Ezután felmentem a szobámba, és leültem tanulni. A kegyetlen tanároknak hála hétvégén is volt egy nagy rakás leckém, de én gyorsan tanultam. Miután végeztem a tanulással, becsuktam a könyveimet, elővettem egy lapot, és elkezdtem rajzolgatni. Hát persze, hogy Felhőt ábrázolta. De valami hiányzott a képről. Nem tudtam, hogy mi, ezért odarajzoltam az erdőben bujdosó Edward -ot a háttérbe. Különös módon így jobban festett. Felálltam, és kimentem Felhőhöz. Megmutattam neki a rajzom, ő pedig boldog nyihogással jelezte, hogy elégedett magával.
– Mi az, tetszel magadnak? – kérdeztem tőle, a nevetéstől fuldokolva. De ekkor váratlanul a rajzhoz nyúlt, és orrával megbökött egy pontot. Alaposabban megnézve, az a pont… az a pont Edward volt! Vajon mit jelenthet ez? Nem tudtam, de aztán belenyugodtam. Lehet, hogy Felhő csak figyelmeztetni akar valamire.
– Tudod mit? Menjünk ki, és készítek rólad néhány fotót a karámban!
Felszaladtam a szobámba egy fényképezőgépért, majd siettem vissza Felhőhöz. Kivezettem a gyönyörű időbe, és a legelőn levettem róla a kötőféket. Elvágtatott, de amint meglátta a villanást, amit a fényképezőgép adott ki, hozzámügetett, és pózolni kezdett. Ezen nevetnem kellett. Megmutattam neki azt a képet, ami pont úgy sikerült, mint a rajzolt.
– Hát nem olyan, mint amilyet rajzoltam? – kérdeztem, mire ő hevesen bólogatott.
Kicsit jobban megszemlélve hajszál pontosan ugyanolyan volt. Beleszámítva… Edwardot is?!
– Valahol itt lehet a közelben – suttogtam Felhő bársonyos fülébe. Ekkor Felhő felém kapott. Pontosabban valami felé, ami pont mögöttem volt. Lassan megfordultam.
– Edward! – meglepetésemben kővé dermedtem.
– Örülök, hogy újra látjuk egymást! – Edward arcán megint megjelent az a gúnyos mosoly, és attól a ténytől, hogy nem tehetek semmit, felcsillant a szeme. De nem csak a szeme csillogott: a kezében ott volt egy kés is.
Hirtelen támadt egy ötletem. Felugrottam Felhőre, úgy, ahogy volt, nyereg és kantár nélkül, és belekapaszkodtam a sörényébe. Edward csak nevetett. Átmászott a legelő kerítésén, és Felhő felé közelített. Hátraléptettem Felhőt, bízva abban, hogy sikerülni fog a tervem. Belesuttogtam nyugtalankodó lovam fülébe:
– Még ne. Majd ha eljön az ideje.
Edward sarokba szorította Felhőt. Egyre csak közelített, csak jött, és csak jött..
– Most! – kiáltottam Felhőnek, és Felhő a felbukkanó egérút felé vetette magát.
De Edward elállta az utat. Tudtam, hogy még nincs minden veszve, akármilyen kockázatos is. Megadtam a jelzést az ugrásra. Szinte lassított filmként pergett le előttem az ugrás. Felhő elemelkedik a talajtól, Edward meglepett arccal néz, aztán… Simán földet értünk! Felhő érezte, hogy mostmár ő van felül, ezért hagytam, hogy elüldözze Edwardot. Amikor Edward elment, leszálltam Felhőről.
– Ügyes voltál – suttogtam a fülébe.
Bementem a szobámba, és felhívtam Annát. Mivel nem vette fel, hagytam neki egy üzenetet:

Szia!
Edward a közelben bújkál, légy óvatos!
Üdv: Bogi

Anna a közelben lakott, így feltételeztem, hogy a kudarc után Edward vele próbálkozik. Sóhajtva tettem le a telefonom. Miért kell mindig megkeseríteni az ember életét?