Idk

Felkaptam a táskám, felálltam a padról, és végigsétáltam a harmadik emelet folyosóján. Amikor megfogtam a korlátot, odaragadt a kezem.
– Mi a…?! Hé! – kiáltottam. A szemben lévő teremből gúnyos nevetéssel tizenkilenc fiú özönlött ki. – Tudhattam volna! Ez a ragasztó olyan átlátszó, mint ti vagytok! – ordítottam rájuk.
A lányok már mind elmentek, a fiúk is csak szét akarták barmolni a termet, ami ugyanis az énektanárunk dekorációját viselte. Várjunk csak… végigjárattam a tekintetemet az idétlenül röhögő fiúkon. Tizenkilenc. Az osztályunkban húsz fiú van. Egy hiányzik… nem volt nehéz kitalálnom, ki is az.
– Hagyjátok békén! – szólt egy erőteljes hang a lépcsőházból, a rózsa-ablak elől. A hang gazdája energikus, fenséges léptekkel hamar felért, és megállt mellettem. Én közben próbáltam leszedni a kezemet a ragasztós korlátról. – Szorítsd össze a fogad – mondta, és egy gyors, precíz mozdulattal letépte a kezemet a korlátról.
Elképzelhetetlenül hálás voltam neki. Az egyetlen fiúnak, aki kedves volt hozzám, és soha nem bántott.
– Kinek az ötlete volt ez a hülye tréfa? – szólt a fiúkra parancsoló hanggal, mintha legalább tízezer katona állna mögötte, bármelyik pillanatban készek lennének elverni a társaságot, aki ártani akart nekem. A fiúk csak némán álltak, meg se tudtak mukkanni. Magamban kacagtam, hogy ez a tömeg mennyire megszeppent egy szál gyerektől, de ezt nem állt szándékomban kimutatni. – Halljam, ki találta ki? – csattant fel.
A fiúk tömege szétnyílt, mintegy utat nyitva hátul álló társuknak, az ötletgazdának. De az csak állt, minden ízében reszketve.
– Pf, tudhattam volna, hogy te vagy az, Benjamin – hősöm felvetette a fejét, és megvetően nevetni kezdett. – Nem hitted volna, hogy visszapattan az ostor, mi? És a többieket is belerángattad. Szánalmas!
– De hát… megengedted, hogy a fiúkkal órák után szétszedjük az énektermet. Arra gondoltam…
– Te csak ne gondolkozz! Ártasz ezzel mindenkinek. Egyébként az énektanárt én is utálom, azért engedtem meg. De csak ezért – mélyen, nagyon mélyen éreztem, hogy ezt csak azért mondta, hogy ez ne tűnjön kivételezésnek velem. – Nem elég, hogy rosszindulatú ötleteid vannak, mindig meghúzod magad. Ne félj, gondoskodom róla, hogy a legközelebbi alkalommal velem gyűljön meg a bajod!
Benjamin lehajtotta a fejét. – Sajnálom – suttogta.
– Most még elengedem ennyivel – a fiú megfordult, vetett rám egy kedves pillantást, és a lépcső felé indult.
Ám Benjaminról érdemes tudni, hogy nagyon ravasz. Ahogy felemelte a fejét, láttam, hogy bosszúban biztos szikra villan a szemében. Időm viszont már nem volt figyelmeztetni a vezért. Benjamin – talán utolsó elkeseredettségében, talán abban a tudatban, hogy így törleszthet, nekifutott, és a vezérnek esett. A két fiú a padlóra került. A meglepetés ereje olyan, mint amikor egy tárgy ütőereje többszöröse a tömegének: rengeteg előnyt jelent, továbbá csodálatra méltó vastagságú bőrt a képen. Mindenki tudja, hogy valamire való sportember nem folyamodik ilyen eszközökhöz.
A megtámadott fél hamar összeszedte magát. Támadójával szemben fordult, és mindkét vállát a hideg kőpadlóra szorította. Benjamin különösképpen nem volt erős, ezért ez gyerekjátéknak bizonyult. Az iskolai verekedés szabályai, amiket a fiúk állítottak föl, szóval ezek szerint ő máris le volt győzve. A győztes felállt, és leporolta magát.
– Orvul hátba támadtál – szeme dühtől csillogott. – Fiúk, nézzétek meg: ez szerintetek sportember?
– Nem! – hangzott kórusban.
– Én is így gondoltam. Benjamin – fordult a földön fekvő fiú felé, aki abban a pillanatban felpattant, hogy ne lehessen érezni a vezér fölényét vele szemben, pedig ez látható volt. – Ez volt a legaljasabb tetted. Mostantól ki vagy tagadva az osztályból!
– Én, én… – hebegett. – Nem akarok visszakerülni a másik osztályba! – úgy ítéltem meg, mióta átkerült hozzánk, ez volt az első őszinte mondata.
– Vagy úgy. Engedményt kérsz. Rendben. Órákon kívül mostantól nem csavaroghatsz a fiúkkal. Fiúk – fordult a tömeghez. – Ha bepróbálkozik, küldjétek el. Ha nem megy el, nézzétek levegőnek.
– Igenis! – hangzott kórusban.
– Rendben – mondta, és elindult a lépcsőn. Egy alig látható biccentéssel értésemre adta, hogy menjek vele.

Már jó ideje mellette lépkedtem. Egyszer csak megszólalt:
– Utálom Benjamint – szorította ökölbe a kezét. – És ez most jó alkalom volt, hogy kitagadjam a fiúk közül.
– Én is utálom. Sunyi gazember – mondtam dühösen. – Köszönöm, hogy megmentettél – mosolyodtam el hálásan.
– Az. És szívesen – mosolygott ő is. – Figyelj… én… szeretnék neked valamit mondani…
– Hallgatlak – éreztem, hogy valami fontosat akar mondani.
– Te… – itt rám nézett. Azt hittem, elolvadok. – Te… tetszel nekem. Nem csak azért tagadtam ki Benjamint, mert utálom. Nem akartam neked több szenvedést.
A lélegzetem is elállt. Amikor magamhoz tértem, sikerült kinyögnöm pár szót. – Ez kölcsönös. De van itt valami, amit szeretnék neked mutatni – mondtam. Nem hittem el, hogy meg akarom mutatni a titkomat, amit oly sokáig őriztem. De ő is őszinte volt hozzám. Tartozom eggyel.
– Té… té… tényleg? És… mi lenne az?
Közben leértünk az iskola kapuja elé. – Gyere – mondtam, és a park felé vettem az irányt.
– Felcsigáztál – mondta.
Nem szóltam semmit. Mikor a parkba értünk, egy teremtett lelket sem láttam. Sóhajtottam, és becsuktam a szemem. Éreztem, hogy minden porcikám átváltozik. Amikor kinyitottam a szemem, már le kellett néznem a döbbent fiúra. Elég meglepett volt az ábrázata. Visszaváltoztam, hogy tudjak beszélni.
– Ez lett volna az. Azt hiszem, a lovak szeretetén kívül mást is adott nekem az ég.
– Még mindig nem tudom felfogni. Ezért nem láttalak soha a villamoson?
Bólintottam. – Ezért. Lóként járok az iskolába.
– De hogy nem vettek észre? – értetlenkedett.
Válasz helyett visszaváltoztam, és letérdeltem, jelezve, hogy üljön fel rám. Azt hiszem, megértette, mert így tett. Átvágtattam a parkon keresztül. A végében állt egy emeletes társasház. Előtte egy fa mögé bújtam, és letérdeltem. Utasom megértette, mire kérem, ezért leszállt. Visszaváltoztam.
– Meghívhatlak szerény hajlékunkba? – kérdeztem tréfásan.
– Ööö… inkább nem, köszi – mondta, azzal elszaladt.
Tudtam, hogy nem érném utol, lóként pedig nem kockáztathatok. Egyébként is lecövekeltem. Talán nem kellett volna elmondanom neki? Talán hülyeséget csináltam? Ehhez hasonló gondolatok vertek tanyát a fejemben. A kérdések kuszaságából mindig csak egy tényt tudtam kibogozni: itt hagyott.
Felmentem a második emeletre, a lakáskulccsal bíbelődtem, míg végül sikerült kinyitnom a lakásunkat. Bementem a szobámba, és ledobtam a táskámat az asztal mellé. Elővettem a leckémet, de egy szót sem tudtam leírni. Gondolataim máshol jártak…
Elmélkedésemből egy furcsa zaj zökkentett ki.