Az ezredik barátság

A jövendölés szerint, az ezredik barátság lesz a legkülönlegesebb az egész földön. Ez a kalandos barátság Vancouverben kötődik meg két kisgyermek, Liz és Angela személyében. Kicsivel később szétválasztják őket. Hosszú évekig nem látják egymást, de sosem feledik el a másikat. Nem is sejtik, hogy a pokol lova minden erejével próbálja megakadályozni, hogy kettejük valaha is találkozzon. Ám nem tudni, honnan, előbukkan egy szürke ló, aki – akár az élete árán is – próbálja összehozni a két barátnőt. Vajon beteljesülésre talál az ezredik barátság?
A Nap utolsó sugara behatolt a dombos részen elterülő erdő vékony törzsű fái közé, és aranyba öltöztette a tájat. Bent, az erdő közepén egy pók szövögette a barátság hálóját. Minden egyes szál egy barátságot jelentett. A pók éppen számolgatta a szálakat, és megállapította, hogy a következő barátság lesz az ezredik. Azt mondják, ez a barátság lesz a legkülönlegesebb a földön. A pókocska izgatottan várta hát, hogy megérkezzen a hír.
Pár perccel később patadobogást lehetett hallani, majd ideges prüszkölést. Végül pont a háló előtt lefékezett egy koromfekete ló. Testét patakokban borította a verejték, amit a Nap vörösre festett leáldozó sugarával. Vérben forgó szeme nem túl sok bizalmat táplált a pók iránt.
– Megkötődött az ezredik barátság! – fújtat. – Úgy szól a megállapodás, hogy az ezredik barátságnál elengedsz!
– Nem éppen – szólal meg a pókocska nyugodt hangon. – Végig kell kísérned ezt a barátságot.
– Miért is kellett nekem ez a munka – morog a ló, de csak magában.
A fekete ló elhalványult, s Vancouver egyik parkjában jelent meg – persze az emberek nem láthatták.

Eközben két kislány együtt játszott a parkban. Liz és Angela. Egyszercsak Liz megszólal:
– Ugye örökké barátnők leszünk? – kérdezi vékonyka hangján.
– Persze – hangzik a válasz.

Pár évvel később

Liz érkezett először a parkba. Időközben kapott egy fekete kiskutyát, ami most már egy éves. Felvett egy botot, és elhajította.
– Hozd vissza, Vakarcs! – mondta a kutyának.
Ekkor egy szomorkás gyerekhang töri meg a csendet:
– Szia – köszön az éppen odaérkező Angela.
– Szia! Mi a baj? – kérdezte Liz, mert észrevette Angela szomorúságát.
– Anyukám szerint ki kéne költöznünk vidékre. Mert ott jobb a levegő meg satöbbi… De én nem akarok! És engem senki se kérdez.
– Én meg nem tehetek semmit, tudod jól. Anyukád talán miattam akar elköltözni… – sóhajtott szomorúan Liz.
A két lány szótlanul sétált fel-alá a parkban, magukban felidézve minden egyes fűszálhoz kötődő emléket. Angela szomorúan leült egy padra, mire Liz követte példáját. Angela próbált valami vigasztalót mondani, hogy látják még egymást, vagy valami biztatót, de egy hang se jött ki a torkán. Végül Liz szólalt meg:
– Örökké barátnők?
– Örökké barátnők – hangzott a válasz.
Mindketten nyújtották a kisujjukat, hogy ezzel megerősítsék a barátságukat. De hirtelen Vakarcs bukkant elő a semmiből, és hozta a botot, amit Liz eldobott neki.

Az indulás napján Liz meglátogatta Angelát, hogy elbúcsúzhasson tőle. Amikor Angela anyja szólt, hogy induljanak, Liz szótlanul kísérte le barátnőjét a kocsihoz. Mielőtt Angela beszállt volna, nyújtotta a kisujját. Liz és az ő kisujja egy pillanatra egybefonódott, annak jeléül, hogy örökké barátnők lesznek. Aztán Angela beszállt, és anyja beindította a motort. Liz még talán most is emlékszik a hangra, ami akkor úgy elfájdította szívét. Az autó elindult, és Liz addig nézett utána, amíg el nem tűnt a láthatáron. Szomorúan vette útját a park felé, és közben villámként cikáztak a gondolatai. Mennyi szép élmény köti a barátnőjéhez! Amikor együtt fürdették meg Vakarcsot, és ő rájuk rázta a vizet, csak nevetni tudtak. A nevetés mindig ott bujkált a közelben, hogy aztán rájuk törhessen, és abba se tudják hagyni. De most valami megváltozott. A jókedv messze szállt, és helyébe a maró szomorúság költözött. Liz leült egy padra, és hirtelen ötlettől vezérelve halkan énekelni kezdett.

Eközben Angela nagyon bánkódott, hisz nem csak az otthonát, de a barátnőjét is ott kell hagynia maga mögött. A motor búgása minden hangot elnyomott, de Angela halkan belefogott egy kis dalba:

Bármit mondasz, ne felejtsd el:
Hogy a szíved, mindig otthonra lel
Ha van jó barátod
Ha van jó barátod

S ha bármi baj ér
Segít, ne félj
A távolság nem baj
A távolság nem baj

Nincs mese: nagy a távolság
De szíved közel van hozzám
S ez éppen elég
Ez éppen elég

Bár fogalmuk sem volt róla, ugyanazt a dalt énekelték, és talán ez erősítette meg barátságukat a legjobban. Ezután mindketten csendben maradtak. Liz még mindig arra a pontra nézett, ahol az autó eltűnt a szeme elől, Angela pedig nézte az elsuhanó tájat. Mindketten ugyanarra gondoltak: hogy látják még egymást.
Liz szomorúan járkált Vancouver utcáin. Felidézett minden emléket, ami addig kedves volt neki, ami Angelához kötötte. Legszívesebben utána rohant volna, de tudta, hogy nem lehet. Ó, bárcsak tarthatná valahogy a kapcsolatot Angelával! De Liznek nincsen telefonja, Angelának pedig számítógépe nincs. Lehetetlen, hogy bármilyen jelt adjanak egymásnak. Bármiről. Liz leült egy padra, és hosszasan gondolkodott.
– Megvan! – ugrott föl hirtelen. – Levelet írok neki!
De aztán elillant a lelkesedés. Azt se tudja, hol laknak. Sokáig ült így Liz, minden egyes őrült ötletet megforgatva magában: elküldje érte Vakarcsot? Nem, nem találna haza. Esetleg postagalambbal? Nem, lehetetlen, egy postagalamb sincs a környéken, ráadásul a galamb se tudná az utat. Végül lemondott minden ötletéről, és hazafelé vette az irányt.

Angela a környéken élő vadlovakat nézegette, miközben anyja kipakolt az új házukban. Sóhajtott: ha Liz itt lenne, talán sokkal jobban érezné magát. Ez a környék csendes és nyugodt, de a barátnője nélkül mit sem ér. Legszívesebben felülne egy lóra, és Vancouverbe vágtatna Lizhez. De nem lehet.
Csak részben – suhant át agyán egy gondolat. Ha sikerülne közel kerülnie egy lóhoz, talán elterelné a figyelmét Lizről. Igen, határozottan azt gondolta, hogy akkor is barátnők lesznek, ha egy pillanatra is, de elfelejti a bánatát. Szemével végigpásztázta a vidéket, és tekintete megakadt egy fekete kancán, melynek szőre csillogott a napfényben. Óvatosan tett felé egy lépést. A kanca csak állt, és nézett rá. A többi ló mind a fekete gyönyörűség mögött állt, mert féltek Angelától. De az az egy nem mozdult. Mikor Angela látta, hogy a ló picit idegeskedik, hátrább lépett két nagy lépést, leült a fűbe, és úgy nézte a kancát, egészen addig, amíg meg nem nyugodott. Így ment ez egy hétig. Angela mindig egy lépéssel közelebb ült le a kancához. Ám egy verőfényes napon, a füves rész mögött elterülő erdőben valószínűleg vadászok jártak. Minden ló az erdő fele nézett, ezért Angela is követte tekintetüket. Egyszer csak felrepült egy madár. Lövés hangja törte meg a csendet, és a madár élettelen testtel hullott le az erdőbe. A lovak nagyon megijedtek, és az ellenkező irányba kezdtek vágtatni, át a poros úton, elhagyva a védett területet… Angela nagyon megrémült, mert az út másik oldalán csupa emberlakta rész van. Gondolkodás nélkül a fekete kanca elé állt. A ló lefékezett, és ki akarta kerülni, de Angela elé állt, és a nyakára tette kezét.
– Nem szabad megijedned – kezdte nyugodt hangon. – Ha most elfutsz arra, lehet, hogy jobban megsebesíted magad, mintha itt maradnál. Vagy esetleg befog egy ember, és lehet, hogy rosszul bánik veled. Maradj itt – mondta, és belenézett a kanca okos szemeibe.
Angela ellépett a ló elől, de az nem mozdult. Szép lassan lenyugodott, de a baj már megtörtént: a többi ló átvágtatott, és eltűnt az emberlakta területen. A fekete kanca utánuk nyerített, de nem jött válasz. Angelának viszont volt egy terve. Elindult a házuk felé, és a ló követte őt. Angela vizet töltött a kerti csapból egy vödörbe, és a kanca elé tette, aki hamarosan kiitta az egészet. Ezután Angela elindult arra, amerre a többi ló elvágtatott.
– Gyere, megkeressük a ménesedet – ezzel elindultak.
Angela hosszú ideje sétált már a fekete ló mellett, mire megpillantott egy barna-fehér pinto kancát. A lány tudta, hogy a pinto követni fogja a fekete gyönyörűséget, akit időközben Holdfénynek nevezett el. Elsétált a pinto mellett. Holdfény követte őt, a pinto pedig Holdfényt. Így csatlakozott hozzájuk a többi ló is, Angela pedig visszavezette őket a legelőre. Mindegyik legelni kezdett, kivéve a fekete kancát, aki odament Angelához és finoman belefújt a hajába. Így akarta megköszönni, hogy a ménesnek nem esett semmi baja.

Eközben Liz egy számítógépes játékkal játszott a szobájában. Házakat kellett felépíteni és berendezni. Liz nagyon szerette ezt a játékot, de nem lelte örömét benne a barátnője nélkül. Nagyot sóhajtott, és ellökte magát az asztaltól. A görgőlábas széke egyenesen az ágyhoz gurult, Liz pedig levetette magát rá. Felfele nézett, a semmibe. Vagyis nem pontosan. Emeleti szobájának a tető miatt kissé dőlt falára lovas képek voltak erősítve, ezek bámultak vissza rá. Habár még sosem lovagolt, sokszor látta Angelát lovagolni, és ő is megszerette ezeket az állatokat. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, gyorsan kihúzta az íróasztala egyik fiókját, és kivett belőle egy nyakláncot, amin egy ezüstös lófej dísz himbálódzott vígan. Ez volt Angelával a barátság-nyakláncuk. Felvette, és leviharzott a lépcsőn.
– Anyu – állt meg anyja dolgozószobájának ajtajában. – Lovagolni szeretnék.

Az első lecke napján Liz izgatottan készülődött. A lehető legkényelmesebb pólóját és farmerét vette fel. Ma fog először lovagolni! Kellemes, bizsergető érzés járta át egész testét, most volt először boldog, mióta Angela elment. Felvette a nyakláncát, és reménnyel telt szívvel kilépett a szobájából.

Ugyanebben a pillanatban Angela is felvette az ő nyakláncát, hisz ma fog először felülni Holdfényre, szüksége van a szerencsére. Anyja azt mondta, hogy csak akkor fogják be Holdfényt, hogyha már felengedi Angelát a hátára, és csak akkor vesznek neki felszerelést, ezért Angelának szőrén kellett megülnie a kancát. A lány dobogó szívvel indult el a kerítés nélküli legelőre. Amikor Holdfény meglátta, felemelte a fejét, és odaügetett hozzá.
– Szia, Holdfény – simogatta meg Angela a ló bársonyos orrát. – Ma eljött a nagy nap: fel fogok rád ülni – a ló belefújt a tenyerébe, mintha értené, amit mond.
Angela távolabb ment az úttól, Holdfény pedig követte. Angela nagy lélegzetet vett, mintha csak le akarna merülni a víz alá, és rátette Holdfény hátára a kezét. Azután lassan elkezdett ránehezedni. Holdfény kíváncsian nézte, de nem mozdult. Angela eközben már teljes súlyát a lóra tette, és felhúzódzkodott annyira, hogy a lába már nem érintette a földet. Még jobban felhúzta magát, éppen olyan magasságba, hogy át tudja emelni a lábát a ló háta fölött. Óvatosan felemelte a jobb lábát, és átlendítette Holdfény hátán. Sikerült!

Ebben a pillanatban ült fel Liz egy Csillagfény nevű lóra.

Mindketten picit megszorították a lovuk oldalát. – Gyerünk!

Angela teljes meggyőződéssel volt róla, hogy Holdfény és ő összeillettek.

Liz ugyanezen a véleményen volt Csillagfénnyel.

Ezzel a pillanattal összekötöttek négy szívet: az övékét, és a lovaikét.
Liz nagyon élvezte a lovaglóleckét a szürke kanca hátán. Miután véget ért a lecke, felajánlotta az oktatónak, hogy segít leszerszámozni és lecsutakolni Csillagfényt. Az oktató szívesen megmutatta, hogyan kell leszedni a nyerget, és hogy milyen szíjakat kell kicsatolni a lekantározásnál. Liz sokáig bíbelődött mire belejött, de kedvvel csinálta, és ez volt a lényeg. Miután Csillagfényt megszabadította a felszerelésétől, elővette az ápolódobozát, és kivett egy szőrkefét. Alaposan lepucolta a ló szőrét, addig, amíg az nem csillogott a napfényben. Hátralépett, és alaposan megszemlélte keze munkáját. Az oktató éppen akkor ért oda.
– Remek munkát végeztél. Ott van a boksza mellett a kötőféke. Vidd ki a legelőre, hadd legelésszen egy kicsit – mondta, azzal elindult a pálya mellett várakozó lovas felé.
Liz bólintott, és már szaladt is be az istállóba. Végigsétált a bokszok előtt. Mindegyik üres. Ilyenkor az összes ló kint van a lovarda mögött meghúzódó, tágas legelőkön. Meglátott egy egyszerű fatáblát az egyik boksz ajtaján, amire ezüstös betűkkel fel volt írva Csillagfény neve. Mellette egy piros kötőfék lógott egy akasztón. Liz felkapta, kivitte, és felcsatolta Csillagfény fejére. Csak úgy, kötőféknél fogva vezette Csillagfényt az egyik legelőre. Kinyitotta a kaput, és elengedte a kötőféket. Miután Csillagfény elügetett, becsukta a kaput, rátámaszkodott a kerítésre és úgy figyelte Csillagfényt, ahogy legelészik.

Eközben Angela a kocsiban ült anyjával, éppen a lovas bolt felé tartottak. Egy közeli kisvárosba mentek, állítólag ott minden a lovak körül forog. Az áruházban Angela kiválasztott egy ápolódobozt, egy műanyag vakarót, egy patakaparót, egy szőrkefét… egyszóval mindent, ami az ápoláshoz kell, majd egy angol nyerget és kantárt is. Amikor anyja meglátta a számlát, felsóhajtott, de nem lehetett mást tenni, hisz egy ló költségekkel jár. Hazamentek, Angela keresett egy kötelet, és csúszó hurkot tett rá. Szívből remélte, hogy nem lesz rá szüksége. Sóhajtott, és elindult a legelő felé.